‒Nyomd meg a gombot! ‒ kiabál egyszerre a legénység egy nagy képernyőnek, aki szegény nem érti, mi rosszat tett, hogy mindig vele kiabálnak. Persze igazából a biztató szavak egy egyetemista lánynak szólnak, aki tétován ácsorog egy kávé automata előtt, tépelődve, hogy megéri-e a pénztárcája és ízlelőbimbói megkurtítását, hogy a következő előadáson csak az óra felétől csorogjon a nyála a padra. Sajnos a lány semmit nem hall a legénység döntéstámogatásából, mivel annyira nem hangosak, hogy a sztratoszférában lebegő űrhajóból bármi is lehallatszódjon. A lány kávé nélkül távozik. A legénység csalódottan felsóhajt, az elsőtiszt meghúz egy kart.

***

‒Nyomd meg a gombot! ‒ a legénység még hangosabban biztatja, mint az előbb. Mármint előbb nekik, a lánynak ugyanis nincs előbbje.
‒DE NYOMD MÁR MEG!

A képernyő egyre jobban magába fordul, ahogy egyre hangosabban üvöltöznek vele újra meg újra, mikor ő aztán nem tehet róla, hogy valami majomszabású nem képes megnyomni egy gombot.

***

‒Nyomd! Nyomd! Nyomd! – kántálja az egész legénység. Na jó, nem az egész, bár persze ez attól függ, hogy a sárbolygóról ideiglenesen felvett majomszabásút a legénységtagnak számítjuk-e. Még a Főtorony utasította őket, hogy vegyenek fel egy helyit, aki segítséget nyújthat a küldetés teljesítésében. Eddig nem bizonyult túl hasznosnak, valami „háefet” írt a parancsnoki híd egy sarkában, időnként mániákusan felnevetve. Néha még beszélt is (feltételezhetően magához): „Hehehe-he, és a többieknek csak egy napjuk lesz ezt megírni!”, „Hogy én egy perc alatt mennyi számítást tudok elvégezni. Persze ez csak számukra egy perc, muhaha!”, „Még hogy rossz, ha elrabolnak az ufók!”.

A legénység azt a parancsot kapta, hogy igyekezzen minél intelligensebb helyit felvenni, aki a legtöbbet tudna segíteni egy női emberszabású befolyásolásában. Hogy hogy sikerült mégis a Schönherz lépcsőjén cigiző srácokból elemelniük egyet? Örök rejtély marad. Talán csak a lustaságuk okozta, ugyanis nem hittek benne, hogy egy ennyivel alsóbbrendű lény majd pont az ő segítségükre lesz. Nekik, a Szövetség legelitebb csapatának, nem volt szükségük segítségre. Nem véletlenül bízták meg őket a legfontosabb feladattal: a civilizáció elpusztításának megakadályozásával.

***

‒Most komolyan, mi lehet olyan bonyolult egy nyomorult gomb megnyomásában? – háborgott a navigátor.

A földi srác már nem is számolta a sikertelen próbálkozásokat, megírta az összes háziját, felkészült két zh-ra, végignézte egy sorozat mind a nyolc évadát, és épp az elmúlt évei legfrissítőbb szundijából (értsd: 16 óra alvás) ébredt. Bár nagyon élvezte a végtelen idejét, nem bírta ki, hogy ne oktassa ki az agykapacitásukkal kérkedő űrlényeket.

‒Nem lehet ‒ bár én csak egy ostoba földi vagyok ‒ hogy kicsit többet kéne tenni az ügy érdekében, mint a bazi nagy tévétekre kiabálni?
A képernyő hálásan pillantott volna a lépcsőről kimenekítettre, ha az nem vonta volna magával a legénység kiabálását, hogy „Már megint vibrál ez a szar”.

‒Hm…
‒Kapitány?
‒Készítsék fel a hajót az álcázott leszállásra! Személyesen beszélünk az alannyal.
‒Kapitány, lehet, hogy erre nem vagyunk megfelelően felkészülve – hebegte egy saját merészségétől megijedt kadét.
‒Kadét27, mégis hogy merészeli…
‒Tele vagy csápokkal, haver, olyan helyeken is, ahol nagyon nem kéne, meg ugye azok az izék ott, a…
‒Jól van! ‒ vakkantotta a méltóságát visszanyerni kívánó kapitány ‒ Akkor te mész le!

Na, ez már mérnökjelölt barátunknak nem tetszett annyira. Beszólogatni egy szuperintelligens (legalábbis magát annak tartó), felfegyverzett űrlény parancsnoknak egy dolog. Az életét se nem szerette, se nem féltette, se nem hitt a létezésében, amióta a BME-re járt. De munkát végezni, amiért se kreditet, se piát, se közösségi pontot nem kap, és ráadásul ha befogja a sörnyelőjét, nem is jönnek rá, hogy ezt valakinek meg kell csinálnia. Na, az már nagyon nem oké.

***

‒Hello – Úristen, megszólított egy lányt. Remélhetőleg elbukik a küldetésében, és akkor a lány nem is fog emlékezni erre a ballépésére. A lány zavartan rátekintett, valami köszönés félét motyogott neki.
‒Látom, nem tudod eldönteni, hogy igyál-e kávét – szedte össze minden erejét a folytatáshoz a srác.
‒Ó, hát igen… Pedig nem kéne annyira bonyolultnak lennie. Esetleg tudod, hogy ebből az automatából iható lötty jönne-e? – kérdezte a lány felderült arccal, hogy másra sózhatja a döntési felelősségét.
‒Ööö… Fogalmam sincs.

(Jelezném, hogy ha itt a srác egyszerűen igent mondott volna, vagy meghívta volna egy kávéra a lányt, akkor itt zárulna a történet happy enddel. Néha nem is tudjuk, hogy apró botorságoknak milyen végzetes következményei lehetnek.)

A lány arcát újra az alváshiány, koffein elvonás és döntések viharfellegei szürkítették el. A srác látta, hogy rosszul válaszolt, természetesen, egy nőnemű lényhez beszélt, csak hülyeségeket mondhatott. Égő fülekkel próbálta helyrehozni a dolgot, vagy legalább csak letudni a feladatát és eltűnni.

‒De van, amit tudok, szóval figyelj ide. Van egy pár csápos pacák, akik az űrből jöttek, meg asszem a jövőből is. Na mindegy, szóval ők tudják, hogy baromi nagy gáz lesz, ha nem nyomod meg azt a gombot ‒ mutatott tétován az espresso gombra. Vagy lehet, az mindegy, hogy melyik kávét választja? De tűnődésre nem volt ideje, határozottan kellett folytatni, mert a lány arca egyre furcsább árnyalatokban játszotta, és a nézése se volt bíztató.

‒Na, mondom is, hogy miért. Figyelj, az egész tök logikus. Ha megnyomod azt a gombot, akkor ugye kapsz kávét, és azt meg is fogod inni. Tudsz követni? De az nagyon pocsék lesz, komolyan, arra fogsz gondolni, hogy a mosogatólé messze lekörözi, és megfogadod, hogy soha, semmilyen körülmények közt nem iszol automatás kávét. Na, innentől az egész már triviális. Amikor szerdán elmész a BestByte-ba egy ethernet kábelért…

‒Mi van?
‒Szóval akkor a pénztárnál látni fogsz ilyen cuki kis fedeles poharakat, tudod, amikben kávét lehet cipelni, és eszedbe jut, hogy akkor tudnál házi kávét vinni órákra. De mivel nem tudsz normális időn belül dönteni (mint ahogy most is látjuk), olyan sokáig fogsz tanakodni, hogy a rózsaszín pandásat, vagy a billegő pingvinest válaszd… Vagy vajat köpülő unikornisos volt?… Mindegy. Szóval, baromi sokáig ácsorogsz ott, a pénztáros meg nem mehet el amíg van vásárló, szóval szerencsétlen le fogja késni a buszát. Tudsz követni?

A lány üveges tekintettel nézett rá.
‒Remek, szóval a srác lekési, taxira persze miért lenne pénze, úgyhogy hazáig gyalogol, ezért ő lesz az, aki egy eltévedt turistát majd útba igazit, de hát a magabiztossága nagyobb, mint a helyismerete, szóval a turista rossz irányba megy, ezért… ‒ Erre a részre már nem emlékezett pontosan, pedig vagy ötször elmondta a főcsáp (magában így hívta a kapitányt), ő meg leglazább hangján rázta le, hogy elsőre is megjegyezte, le lehet állni.

‒Szóval a lényeg, a lényeg, mivel innentől trivialitás belátni ‒ na nézd, felhasználtam az ellenség módszerét, gondolta magában ‒ Tehát ezekből következik, hogy végeredményben eljut a világ egy adott pillanatban egy olyan adott állapotba, ami implikálja egy bizonyos meme megszületését, ami inspirál egy órán 9gagező fizikus hallgatót, és ezért megépíti a szuper fegyvert, ami megmenti majd a civilizációt az űrhordákkal szemben ‒ mondta végig egy levegővel a srác. Na, hát mégis csak sikerült összehoznia, hogy logikusnak tűnjön, büszke volt magára.

A lány egyik szeme furán tikkelt, az alsó ajka mintha lejjebb lett volna az ideálisnál. Pech, hát ezt nem értette meg, nem valami okos, gondolta a srác.
‒Na jó, segítek: nyomd meg a gom-bot, és ak-kor min-den rend-ben lesz ‒ segítségkép még meg is mutatta, melyiket.
A lány továbbra is mozdulatlanul állt, kivéve a szemét, ami zavaró pontossággal tovább tikkelt.

‒Öhm… ‒ jött a fejében egy csápos hangja ‒ Szerintünk eltörtél benne valamit.
Lehetséges. Lehetséges. Végighúzta a kezét a csaj szeme előtt, az meg se rebbent (kivéve természetesen az ütemes tikkelést).

***

‒Ez csúfos kudarc volt – mondta egy tiszt.
Mindig kell valaki, aki kimondja a nyilvánvalót, és ezért még ranggal is ellátják. A kapitány gyűlölte az ilyen kis tisztecskéket, de nem szólt semmit. A képernyőn újra látszott a tétovázó lány, szeme már nem tikkelt (hiszen sose tikkelt), és megint csak nem vett kávét, de a monitor nagy boldogságára senki nem szentelt figyelmet neki.

‒Elemzéseket! ‒ reccsent a kapitány.
‒Méréseink alapján a neurális központja felmondta a szolgálatot a kapott információk hatására.
‒A bolygó historikus adatai alapján itt még nem találták fel a sci-fit, uram.
‒Ez magyarázhatja, hogy nem bírta feldolgozni a szituációt.
‒Akkor hogy lehet, hogy a fedélzeti sárlakónak semmi baja? ‒ kérdezte a kapitány, hangjából érződött, jobban hisz a két szemének, mint holmi szakértők kétséges következtetéseinek.

A navigációs asztal egy sarkából csendes köhögés hallatszott. Mindenki arra fordította fejnek titulálható testrészét. Egy remegő altiszt felállt.
‒Jelentem, uram, hogy miközben a helyi lakos felvételéhez készítettük elő az ugrást, egy tüsszentés következtében beletenyereltem a vezérlőpultba, így a férfinemű entitást nem a nőnemű entitással megegyező téridő-kontinuumból vettük fel.

Áh, most már érthető, hogy miért nem akart egyből ágyba bújni velem, amint megszólítottam (gondolta a srác), bezzeg, ha a saját téridő-kontinuumomban lennék. (Igen, jól gondoljátok, ott sose jutott volna el odáig, hogy megszólítson egy lányt, de hát mindünknek fel kell oldanunk kognitív disszonanciánkat valahogy.)

‒Á, szóval az volt az a fura hang. Egészségére, kadét! ‒ mondta a kapitány csöppnyi harag nélkül.
‒Kéri a jelvényemet, uram?
‒Nem. Amit hazaértünk, az egész legénységet felterjesztem előléptetésre, ilyen körülmények között nincs még egy legénység, aki így megállná a helyét.

A legénység éljenzett, a kapitány elnézően mosolygott.
‒Emberek, feladatot kaptunk. El kell érnünk, hogy feltalálják a sci-fit – szólalt meg egy kis idő után.
Mindenki lelkesen munkához látott.

***

A pampán legelésző buffalo nem teljesen értette, hogy az égből jövő fémdoboz miért borította be áfonyalekvárral, de nem is nagyon zavarta.

***

Folytatása következik…