Van, akinek 5 perc, van, akinek egy nap, van, akinek csak fél év után esik le, hogy nem a Schönherzben lakik, hanem Csodaországban. Nem a tejjel-KPR-rel folyó Kánaánra gondolok, hanem a testetlen mosolyokra és beszélő kártyákra. Ha kilépsz a szobádból (néha még az se kell), furábbnál furább dolgokba ütközöl, bár önvédelemből már kifejlesztetted a készséget, hogy ezek felett fél perc alatt napirendre térj, de egy sörözés közben csak feljönnek. Néhány sztori annyi generációt élt túl, vagy annyira abszurd, hogy már mi sem hisszük el őket (hűtő ablakon való kilengetése, medencekészítés a fürdőből, ló behozatala). Hogy ne csak azok kapjanak a jóból, akik velünk söröznek, megosztjuk veletek a legjobb sztorikat, és ha már az Impulzus is megjelentette, akkor csak igaznak kell lenniük. ;) Cserébe csak annyit kérünk, hogy ti is írjátok meg nekünk, ha láttok valamit.

… egy nadrág nélküli lányt

A Schönherzben nehéz szabad mosógépet találni. De még ha találsz is, sokszor kérdezik meg tőled reménykedve, hogy éppen a szárítóba rakod-e át a ruháidat.

Így történt, hogy egyszer pakolás közben felcsendült a hátam mögött egy női hang:

– Szia, most a mosógépet fogod használni?

– Igen, kábé 50 perc múlva jár le – válaszoltam, még mielőtt hátranéztem volna.

Megfordultam, hogy legalább a szemébe nézhessek annak, aki elől befoglaltam a gépet, de amit láttam, arra nem számítottam: egy gólyalány állt az ajtóban, világos pólóban, sportcipőben és… Mélyvörös bugyiban. Nem mondhatom, hogy nem volt nadrágja, hiszen azt fogta a kezében, eredménytelenül takarva vele magát.

– Sürgős? – nyögtem ki meglepetten.

– Áh, nem, maradj csak – vonta meg a vállát, majd sarkon fordult, és elment. Ki tudja, talán egy másik nadrágért.

Feri

 

Nem láttam…

…szabad mosógépet. Hajnali egy óra. Túratáskákkal, sárosan, bűzlötten végre beesünk a koliba. Öt nap esőben túrázás után. Szlovákiából buszokon, vonatokon, vonatpótló buszokon, buszpótló vonatokon egész napi utazás után. A törölközőinket a sátor tetején tároltuk. Mostanra valami lélegző masszává változtak, amik külön rendszertani besorolást érdemelnének. Ki kell őket mosni. Nyár. Hétköznap. Hajnali egy. Mind ok arra, hogy legyen szabad mosógép. Nincs.

Így történt, hogy aki aznap hajnali háromkor benézett a 14. emeleti tanulóba, a következőket láthatta: egy sátor, három hálózsák, három iszonytató méretű táska és három valami, ami pizzásdobozba ejtett fejjel Big Bang Theoryt néz anyatermészet által camouflage-olt testtel, bajsza alatt csendes imákat mormolva a Szárítógépek Istenéhez.

Jázmin

 

Fél pár keresi egészét

Nap mint nap több tíz ruhadarab tűnik el a Ház mosórémkonyháiban, többségüket sose látják viszont szerető gazdáik. Van, aki meditációval küzdi le a gyászt, mindent megtéve azért, hogy el tudja engedni szeretett pólóját. Van, aki – merő oktató célzatból – a többiek ruháit heves mozdulatokkal szétoszlatja a mosóhelyiség minden négyzetméterén. Van, aki kétségbeesetten végigcetliz mindent, és görcsölve várja a szobájában a becsületes megtalálót, aki majd visszaszolgáltatja drágaságát. Van, aki nem finom lelkületűeknek való szavakat hagy – jobb esetben cetlin és nem a falon – a feltételezett elrablónak, amelyekben különböző testmozgások végzésére buzdítja.

És volt valaki, aki minden bánatát egy fecnibe ölte. A kis cetlire egy szárítón találtam rá, a szívem is belefacsarodott, ahogy olvastam. Sajnos a pontos szövegre már nem emlékszem. Egy zokni írta, annyi biztos. Kínok közt vágyódott párja után, elmesélte, hogy annyira  szereti, hogy az egész Lábat ő jelentette számára, és nagyon-nagyon-nagyon visszavárja egy adott szobába. Még egy remegő kézzel rajzolt, apró kép is volt az elveszett társról, gondosan megörökítve annak csíkozását és bokagumírozását.

Jázmin