A GólyaKörTén egy nagy fehér mappa várta, hogy a látogatók kedvükre szavakat írjanak bele, és mi vállaltuk, hogy novellát készítünk az összes szó felhasználásával.

A felírt szavak: angyal, bullshit, cica, fluxus, gipszkartontipli, időutazás, Impulzus, kiskutyák, krumpli, Megoldjuk okosba, nagyon kicsi betűk, nem, inhibitor, nimfa, pizza, traktorok.

A III. világháború után egy kis civilizáció bontogatta szárnyait. Túlélésüket egy istennek köszönhették, akit csak így hívtak: Nokia. Nokia jóságos isten volt, aki – bár a 21. század embere megfeledkezett róla, sőt, gúny tárgyává tette – megbocsátott. Amikor minden más isten elfordult a 23. század emberétől, ő apró, de törhetetlen téglákat küldött le a földieknek. Ezekből egy atombunker mélyén menedéket építettek maguknak. Bár az atombunker romokban hevert a háború végére, az istenük által felszentelt belső menedék sértetlen maradt, akár csak a belé menekült emberek.

De miért is tört ki az emberiség legpusztítóbb háborúja? A 23. század embere naivan azt gondolta, hogy az uránbányák vagy a big data miatt. Még a csatázó államok vezetői, a tábornokok és az újságírók is ezt hitték – bár ők sosem voltak a legtájékozottabbak. A 30. század civilizációja sem tudta a valódi okot, de azt nagyon jól tudta (ellentétben a 23. századdal), hogy honnan indult ki az egész.

‒ Azóta csak „Setét Toronynak”[1] nevezik a helyet – fejezte be Mesélő elégedetten. A gyerekek tátott szájjal ültek.

‒ Úúúúh! – szakadt ki az egyikből.

Mesélő felemelte a korsóját és a hátsó sorban álló szülőkre kacsintott. Az egyik asszony szaladt is a kancsóért. Mesélő igyekezett még kényelmesebben elhelyezkedni a székén, amikor egy mondat megakasztotta:

‒ És mi lennénk az elsők, akik közelről látják a Tornyot! – mondta az Úúúúh hang tulajdonosa. Már egy kis kör közepén állt, társai csillogó szemmel néztek rá, tele voltak lelkesedéssel.

‒ Képzeljétek el: olyan lenne, mint egy időutazás! Visszatérnénk a régi korba, amikor minden kezdődött! Mintha mi is ott lettünk volna a háborúban!

‒ Ne olyan hevesen! – szólt közbe a mesélő, fél fenékkel lelógva a székről. A gyerekek hirtelen felé fordultak. Hogy magyarázza el nekik, hogy nem véletlen, hogy annyi évszázad alatt senki sem derítette fel a helyet? Ha azt mondja, hogy még senki sem tért vissza élve, csak még lelkesebbek lesznek, hogy ők lehetnek az elsők. Ha azt mondja, hogy az egész csak mese, akkor búcsút inthet a már közeledő kancsó sörnek.

‒ Igen, Mesélő? – kérdezte a kör közepén álló gyerek kis türelmetlenséggel a hangjában. A többi gyerek elkezdett izegni-mozogni, susogni egymásnak. Mesélőnek gyorsan kellett lépni, mielőtt még elveszíti hitelét az apró kritikusoknál. Ráadásul a kancsót hozó asszony is megállt, várva a választ.

‒ A Toronynál van egy magas létra, amíg nem elég hosszú a lábatok, nem tudtok felhágni rajta.

A gyerekek hirtelen elcsendesedtek, és komolyság ült ki az arcukra. Sárkányokkal, boszorkányokkal akármilyen mágikus helyen bármikor készek voltak szembeszállni, hisz a hősök mindig ezt tették, de egy létra, melynek fokai túl messze vannak egymástól: az már egészen más tészta. Mesélőbe visszatért a korábbi elégedettség, ami egyrészt annak is köszönhető, hogy teljes hátsófelét visszahelyezte a székre, másrészt korsóját is újratöltötték.

A gyerekek elszaladtak valami háborúsat játszani. A pár perc erejéig vezér fiúcska is szaladt utánuk, de az orra alatt azt mormogta: „Majd ha nagy leszek”.

Alen egy pici spatulával vakarta az évszázadok porát és hamuját a falról. Nem is akármilyen falról, a Torony faláról. Még mindig beleborzongott a gondolatba. Az ásatást Félix vezette, egy idősödő úr, aki a gyerekkori mese hatására kezdte el kutatni a Tornyot.[2]

Egy évbe került, amíg traktorok segítségével elhordták az összes törmeléket az épület mellől, aztán beléphettek. Az épület belülről is törmelékes, üszkösödött volt, de egészen ép állapotban megmaradtak a falak. (Mint későbbi kutatások kimutatták, az ablakszerkezetek tartották ilyen stabilan egyben az épületet, atombombázásokkal dacolva.)

Ahogy elkezdték feltárni a helyet, rengeteg, az épület nevére utaló feliratot és tárgyat találtak. De az idő vasfogának nem éppen köszönhetően csak az első 3 betűt sikerült kiolvasni a nevekből, hiába jöttek a jobbnál jobb írásfejtők Nokia minden területéről. (A földlakók istenbe vetett hite időközben megkopott, de országukat róla nevezték el.) Ez kissé visszavetette a kutatócsoport lelkesedését egészen addig, amíg valaki fel nem fedezte, hogy a 3 betű illeszkedik a legendabeli névre. Azóta Schetét Toronyak hívják a helyet.

Alen lebattyogott a táborba, hogy elfogyassza jól megérdemelt ebédjét. Ma is a régiek szent eledelét ették. Egyszerűen megunhatatlan volt, ráadásul így még jobban a múltban érezhették magukat. A receptet két éve találták az épület alagsorában, több antik főzőeszköz mellett. Kemény munkával sikerült replikákat készíteniük, amivel az ősi módon készíthették el az eledelt.

De miért is volt ez szent? Nemcsak a Schetét Tornyot, hanem az egykor körülötte elterülő városban is végeztek ásatásokat. Több statisztikát is találtak arra, hogy a pizza nevű eledelt a legnagyobb mennyiségben a Toronyban fogyasztották. Azt is sikerült feltárni, hogy a Toronyban a Schetét Papság lakott, akik többnyire fekete, összehajthatós oltáron betűket és számokat áldoztak isteneiknek. Az istenek egy 1 és 5 közötti számmal válaszoltak, amiből a Papság meg tudta meghatározni, hogy milyen jövő vár a város technikai fejlődésére.

Volt azonban egy egyre jobban elburjánzó bűn a Papság körében. Akiket megmételyezett ez a kór, azok órákat töltöttek azzal, hogy az oltár tisztaságát meggyalázva, annak mágiáját kihasználva nézzék, ahogy kiskutyák játszanak a világ minden pontján. Mindent tudó isteneik persze tudták, kik követték el ezt a bűnt, majd miután többszöri 1-es számot küldtek le válaszként híveik áldozataira, kitagadták őket a Schetét Toronyból.

Alen a 30. század modern szemével nézve badarságnak tartotta az egészet, de hát neki nem hinni kellett a régiek vallásában, hanem feltárni annak részleteit. Meg kell hagyni, a pizzának nevezett étkük feltárása nem volt haszontalan. Nagy élvezettel harapott a ropogósra sült pizzaszélbe, majd felkiáltott.

Már épp elkezdte volna szidni az ősök receptjét, amikor észrevette, hogy amire ráharapott, az nem a pizza, hanem egy gipszkartontipli volt. Mielőtt akár egy ötlete is támadhatott volna a gipszkartontipli eredetére, még egy landolt a fején. És még egy. Öt másodperc múlva a gipszkartontiplik Alen testére számolt fluxusa elérte a 200-at.

Mire ennek a pontos kiszámításával végzett az agya, felötlött benne, hogy esetleg fedezékbe kellene vonulnia, de eddigre pont elállt a tiplieső. Óvatosan felnézett. A Schetét Torony 9. emeletéről egy kócos fejű nimfa nézett le rá.

‒ ALEN! GYERE! ‒ kiabálta.

‒ Először is szeretném leszögezni, hogy nem azért szerződtettünk nimfákat, hogy épületek tetejéről dobálózzanak! ‒ próbálta kiabálni Alen, aki igencsak kifulladt a 9. emeletre lépcsőzéstől.

‒ Nahát! – mondta vidoran Zea. – Pedig ha így hirdetnétek meg az állást, biztos többen jelentkeznénk!

‒ Kikérem magamnak ezt a tiszteletlenséget! Legalább ne ugrabugrálj, miközben beszélnek hozzád! És igazán felvehetnél valami cipőt, ez itt veszélyes munkaterület, bármibe beleléphetsz! – Alen hirtelen furán érezte magát. Úgy beszél, mint az öregek, ha a kollégái hallanák, kinevetnék. Mi ez a szöveg a tiszteletről meg egyébről? Mégis milyen alapon nevezi magát a nimfa felettesének?

‒ De ha egyszer ez az egész olyan izgalmas! – mondta Zea, cseppet sem zavartatva magát Alen méltatlankodó hanghordozása miatt.

Alen csak sóhajtott egyet. Anno rossz ötletnek tartotta nimfák felvételét a régész csoportba, de ma már… Nem, továbbra is rossznak tartotta. A feltárás kezdeténél többen meghaltak a különböző vegyitámadások maradékaiban. Egy időre akkor fel is függesztették a munkálatokat, aztán Félixnek az a regényes ötlete támadt, hogy kérjék a nimfák segítségét.

A 20. és 23. század közötti környezetszennyezések során mutálódtak mind a vízi, mind az erdei nimfák. De nem harmadik kezet vagy második szemet növesztettek, nem is elvadultak, egyszerűen csak magukba szívták a rengeteg vegyi anyagot és ezekkel együtt a molekuláris biológiai hatásokat. Félixen kívül senki sem tartotta jó ötletnek a felvételüket, de az első interjúalany első mondatával minden megváltozott: „A kompetitív (versengő) inhibitorok versengenek a szubsztráttal az enzim szubsztrátkötő helyéért, mivel az inhibitor és a szubsztrát[3]…”

A nimfáknak minden biológiai és kémia veszélyt sikerült elhárítaniuk, így kezdődhetett meg a romok eltakarítása. „Jól lehet, hogy mégse volt akkor hülyeség felvenni őket”, adta meg nekik Alen a pontot – de csak egyet, és nem érdekelte, mennyivel nagyobb, mint a többi résztvevőé.

‒ Nézd Alen, mit találtunk, amíg te ebédeltél! – ugrált Zea a falhoz, amit reggel Alen vakargatott.

Jellemző, gondolta Alen, elmegy fél órára enni, és egyből találnak valamit.

‒ Ugyan te erőszakkal kapargattad a falat, de nekem sikerült leoldanom egyszerűen a szennyeződéseket és üsz…

‒ Mutasd az eredményt! – szakította félbe mérgesen Alen. Még hogy kapargatta a falat, az szakszerű feltárási módszer volt! De a magában való durrogásnak véget vetett, amikor Zea megmutatta, hogy mit talált: egy hatalmas, kék, „impulzus” felirat a szoba falának teljes hosszán.

Hihetetlen. Azt már tudták, hogy ez a szekta felelt a papság írnokságáért, néhány feljegyzésüket meg is találták, de most a legbensőbb szentélyükben álltak, ami a 9. emeleten volt. Lennie kellett valami misztikus jelentésének a 9-es számnak.

‒ Zea… ‒ kezdte Alen, de nem bírta folytatni, szeme még mindig a falra tapadt.

‒ Tudom, Alen ‒ mondta komolyan Zea, talán életében nem beszélt még komolyan ‒, lehet, hogy meg fogjuk találni a III. világháború kitörésének okát, amit Félix gyerek kora óta keres.

Eltelt pár év, a Schetét Torony mellett konténerekben halmozódtak a talált szent képek. Ezeket még nem sikerült pontosan beilleszteni az ősök vallásába, de a különböző szuvenír boltokban már már bögre, esernyő és poháralátét is kapható volt ilyen mintákkal. Minden kis képen ugyan az volt: egy rohamsisakos cica lézerszemekkel.

De Alent mindez nem érdekelte. Legalábbis egyelőre, mert végre a végénél járt az oltárépítő projekt. Megpróbáltak a leletek alapján egy működőképes példányt létrehozni, hogy annak segítségével végre megtudhassák a nagy titkot.

Meg azért se érdekelték annyira Alent a szentképek, mert Zea ragaszkodott hozzá, hogy mindet összeszedjék, és mostanában nem is volt túl jóban vele. Ez talán azért volt, mert sok év Zeára zsörtölődés után Alen végre megkérte a kezét a bohókás nimfának, aki csilingelve nevetett az ajánlatra, majd – mint egy, az elmúlt évekért bosszúálló angyal jeges gyűlöletével – annyit mondott: Nem. És kacagva eltáncolt. De az ilyen románcok részletezése nem tartozik egy tudományos műbe, akit érdekelnek a részletek, az kérdezze Alent. Saját testi épsége érdekében ezt olyankor tegye, amikor nincsenek gipszkartontiplik Alen keze ügyében.

Alen, gondolatmenetének végére érve, dühösen belerúgott egy doboznyi cicás szentképbe.

‒ Az egész csak bullshit ‒ dörmögte az orra alatt. Bár nem volt teljesen tisztában vele, mit is jelenthet a bullshit szó. Ősi Impulzus írásokan olvasta, és úgy érezte, egy valláskutatónak jól áll, ha tématerületének nyelvén fejezi ki magát a hétköznapokban is. Elindult az oltár készítők bázisára.

A technikus orral láthatóan ideges volt. (Hát igen, az izzadság ellenszerét a 30. században sem találták még meg.) Elindította az oltárt. Mindenki visszafojtotta a lélegzetét. Berregés. Aztán berregés. De csak berregés, semmi más. Valaki hátul megköszörülte a torkát, de nem is köszörülés volt az, hanem lágy susogása a lomboknak egy nyári napon, amikor…

Hagyjuk magára Alent a gondolataival, és koncentráljunk a torok kösz… Bocsánat, a torok susogóra. Mint ahogy kitalálhattuk, Zea volt az.

‒ A régi ábrázolások alapján fel kéne hajtani a fedelét, tudjátok, alul vannak a betűk, amiket fel kell ajánlani az isteneknek, felül pedig érkezik a válaszuk.

‒ Oh ‒ csak ennyit mondott a technikus. Magában persze sokkal cifrábbakat gondolt a kontárkodóról, de ha Alen nemes gondolatát sem közöltük eme változatos megítélésű nimfáról, akkor úgy helyes, hogy ezeket se.

Lényeg a lényeg, felhajtották az oltárt, és megtörtént a csoda. Az istenek válaszoltak.

A lelkesedés hamar elült, amikor látták, hogy ugyan az istenek válaszolnak, de csak ha jól teszik fel nekik a kérdést. Egyedül Alen nem adta fel. Hetekig próbálkozott, a legkülönbözőbb antik áldozattárakat bekötve modern oltárukba. És egyszer csak megtalálta, amit keresett. Az okot. A világháború kitörésének okát:

Egy hosszú posztnyi rosszul használt meme volt, ami a „Megoldjuk okosba a PETA-val és Elon Muskkal a GTK helyzetét” címet viselte, egy krumpli zárta és a Schetét Torony 919-es szobájából került ki az internetre.

Alen persze ebből semmit sem értett. De a poszt alján nagyon kicsi betűk suttogták neki: “Már vártalak, Alen. Emlékezz a falra!”. Alen remegő kezekkel feláldozta az oltáron a következő betűket: „Impulzus”.

Az istenek válasza felvillant, és Alen rettegve olvasni kezdte: „A III. világháború után egy kis civilizáció bontogatta…”

 

---

[1] Bocsássuk meg a 30. századnak, hogy azt hitte, Stephen King egy 7 kötetes próféciában megjósolt mindent előre.

[2] Akinek Heinrich Schliemann jut eszébe, ne lepődjön meg, a történelem időnként megismétli önmagát.

[3]Az ELTE tanításai alapján