Vannak játékok, amiknek már alig várjuk a befejezését, hogy lássuk, hova jut el a történet, és vannak olyanok, ahol inkább azt szeretnénk, hogy sose legyen vége. Létezik a kettőnek keveréke, amikor akarjuk is, hogy vége legyen, meg nem is – és ott a negyedik csoport, amire most ki szeretnék térni: amikor végignézve a játék utolsó jelenetét csak annyit tudunk mondani, hogy „mi van?”.

Filmeknél és játékoknál is szeretem megnézni mások értékeléseit/értelmezéseit online. Erre szükség is van, hisz ha egy valóban összetettebb darab akad a kezeim közé, akkor egyedül nem szoktam minden részletre rögtön felfigyelni, és mások – főleg, akik már sokszor játszották – teljesen más mozzanatokat emelnek ki belőle.

Most három olyan játékról szeretnék írni, amiket bár magamtól javarészt megértettem, utánaolvasással jóval többet tudtam meg róluk. Persze általánosságban ez nem szükséges ahhoz, hogy a játékok élvezhetőek legyenek, ez nálam inkább csak egy hobbi, szeretem minden mozdulatról tudni, miért rakták bele a készítők. Ha itt olvastok pár egyedi értelmezést – amikre én magamtól sose jöttem volna rá –, talán ti is úgy gondoljátok majd, hogy érdemes online utánanézni a részleteknek.

És persze egy figyelmeztetés: mivel a játékok befejezéséről fogok beszélni, innentől minden mondatom SPOILEREKET fog tartalmazni, méghozzá elég komolyan. Ha teheted, akkor még most ugord át azokat a címeket, amikkel később játszani akarsz, ha pedig nem (mert mondjuk az Impulzus korrektora vagy, és az a munkád, hogy ezt átnézd, vagy a barátod/barátnőd javasolta a cikket, és számon fogja kérni, hogy olvastad-e), előre is bocsánat.

Firewatch

A 2016-os év egyik legígéretesebb címe volt számomra, és ahogy beléptem a játékba, rögtön tudtam is, hogy „ez az igazi”. Legegyszerűbben talán walking simulatornek lehet nevezni a Firewatchot, mivel azon kívül tényleg nincsen benne sok mechanika, mint hogy körbe kell sétálnunk az ellenőrzésünk alá tartozó erdőrészt, az eltévedt kirándulókat segíteni, és az eldobott csikkeket gyűjteni, nehogy valamikor tűz üssön ki. Azonban mindeközben rádión beszélgetünk a szomszédos terület tűzőrével, Delilah-val, és a tökéletes szinkronhangok, a gyönyörű környezet és a nyugis hangulat miatt garantáltan szerelembe esünk a játékkal (és a munkatársunkkal).

Ahogy az a játékban is elhangzik, senki se áll tűzőrnek „csak úgy”: főhősünk a felesége halála után kereste az egyedüllétet és a nyugalmat, és a legjobb bevezető után, amit egy játékban valaha is láttam, ezt tökéletesen átéreztem. Az első 2-3 óra után a legjobb, leghangulatosabb játéknak tartottam a Firewatchot, ahol a karakterek beszélgetése mellett már egy komolyabb rejtély is kezdett kibontakozni: bűntény, titkos állami kutatás vagy valami még megmagyarázhatatlanabb dolog lakozott az erdőben, amit egyedül kell kibogoznom.

De mi a helyzet a játék befejezésével, ami miatt felkerült erre a listára? Hát az, hogy mindezt tönkretette. Olyannyira, hogy nem tudtam, hogy csak egy vicc akar-e lenni a történet, vagy valahogy félúton elfogyott a fejlesztők pénze, és azt mondták, hogy „oké, valami 10 percet még találjunk ki, ami mehet a végére, aztán menjünk nyaralni”. A bonyolult rejtély, amit felépítettek, valami banális lezárást kap, ami bár elvarr minden szálat, de hatalmas csalódottságot hagy. Az erdőben tűz ütött ki, minekünk pedig befejezetlenül ott kell hagyni az addigi munkánkat, Delilah-val pedig, bár jó ideig úgy néz ki, hogy hihetetlenül összeillünk, mivel öt perccel később érkezünk a mentőhelikopterhez, mint ő, sose találkozunk.

Annyira haragudtam a játékra az oda nem illő befejezés miatt, hogy soha nem is akartam újra ránézni, de pár év múlva már csak a szép emlékek maradtak meg. Ekkor kezdtem el újraolvasni az értékeléseket, és találtam is egy olyan embert, aki egész egyszerűen elmagyarázta, miért nem tetszik nekem a befejezés: túlságosan olyan, mint maga az élet.

Játékosként nagyon jó érzés volt minden jelet úgy venni, mintha valami titkos összeesküvés lenne a háttérben – nyilván, ha a feleségem elvesztését jönném kiheverni, akkor is pont egy ilyen rejtélyre vágynék az életemben. Hisz én leszek az, aki mindent leleplez, és közben még a szomszéd tűzőrrel is bimbódzik a szerelmem – ezek pont azok a tévképzetek, amiket hétköznapjainkban is képesek vagyunk bebeszélni magunknak. Minderre a játéknak egyszerűen egy „nem” a válasza, és lerombolja a bennünk kialakult képet: utáljuk a befejezést, nem látjuk semmi értelmét, ugyanakkor be kell vallani, hogy ez az életben is így van. Mindig jobb érzés  összeesküvést sejteni, mint elfogadni, hogy a minket érő rossz dolgok akár minden indok vagy értelem nélkül is megtörténnek.

Transistor

Gyönyörű zenéjével és rajzstílusával a Transistor azonnal belopja magát a szívembe, csak azért, hogy össze is törje azt. Már a történet eleje is elég szomorú, ugyanis Red, a híres énekesnő ellen merényletet hajtanak végre, amiben ő elveszíti hangját, szerelme pedig az életét. A kard, amivel megölték, a legendás Transistor volt, melyet azért alkottak meg, hogy a várost uralják vele, ugyanis többek közt arra is képes, hogy a vele megölt emberek lelkét begyűjtse. Ennek hála Red szerelme a kardba zárva továbbra is mellette tud maradni (és beszélni hozzá, még ha választ nem is kaphat), és együtt tudnak szembeszállni azokkal, akik a merényletet elrendelték.

Miután megküzdöttünk a játék főgonoszával, felszabadítottuk a várost, és bármit kezdhetnénk a győzelmünkkel, Red váratlanul inkább öngyilkos lesz a karddal, amiből a szerelme csak könyörögni tud neki, hogy ne tegye. Lehetsz bármilyen kemény, ezután a stáblistát te is sírva fogod végigülni.

Bár nem mondom, hogy nem éreztem már az elején is, hogy nem lesz tipikus boldog befejezése a játéknak, azért még engem is meglepett ez a kimenetel, és hogy miért, arra szintén online találtam meg a választ.

A játék nagy trükkje az, hogy a két főhőst, Redet és a kardba zárt szerelmét hogyan rakja egymás mellé: egyiküknek hangja nincs, míg másikuknak semmi mása nincs, csak hangja. Teljesen természetes, hogy míg mi a néma főhősnőt irányítjuk, addig a kard mesél el mindent a történetről, és ő reagál a körülöttünk lévő világra. Mi is látunk persze mindent, de valahogy lusták vagyunk ezeket másképp értelmezni, mint amit a kard mond – pedig az, hogy megküzdjünk a főgonosszal, megbosszuljuk a támadást, valójában soha nem motiválja Redet. Erről csak a kard (és a játékos) beszél, holott a főhős személyes célja valójában az, hogy visszakapja a szerelmét, amikor pedig ez nem sikerül, akkor teljesen logikus módon az öngyilkosságot választja – elvégre még az is lehet, hogy a kard az ő lelkét is befogadja, és ketten együtt élhetnek majd benne, test nélkül.

Mindez nekünk se kerülné el a figyelmünket, ha arra a történetre figyelnénk, ami valójában a képernyőnkön van, csak a némaságban marad – szerencsére ilyenkor ott van az a lehetőség, hogy az interneten is utánaolvashatunk a valódi ok-okozatnak.

Bioshock Infinite

A Bioshock Infinite rakta vissza a minőségi történetet az FPS játékokba, de nem is akárhogy: 2013 óta még mindig ehhez találhatjuk a leghosszabb „ending explained” videókat Youtube-on. Bár én eleinte úgy gondoltam, mindent értek belőle, ahogy megbeszéltük a játék végét pár barátommal, akik ugyanúgy mindent értettek belőle, elég könnyen vitába bocsátkoztunk a részleteket illetően. Ezért  itt is a Google-höz kellett segítségül fordulnunk, de most nem azért, hogy új értelmet nyerjen a történet, hanem hogy minden elemét értsük.

Arra felhívom a figyelmet, hogy a három játék közül ez az, ahol a legtöbbet veszted, hogyha most előre elolvasod a sztori végét: a Firewatchban max. egy csalódástól mented meg magad, a Transistorban pedig amúgy is nagyon sok mindent tettek az újrajátszhatóság érdekében. Persze én a Bioshock Infinite-et is vagy 3-4-szer végigjátszottam már, de ha te még nem tudsz róla semmit, akkor legyen elég az, hogy csak ülj le, és játszd végig továbbolvasás helyett.

A játék kezdete bedob minket a mélyvízbe, azzal, hogy csak egy egyszerű utasítást kap a főhősünk, Booker: „Bring us the girl, and wipe away the debt”. Az biztos, hogy a régi zsoldosnak elég sok tartozása van, így kapva kap a lehetőségen, hogy elrabolja Elizabethet, és a megbízóinak szállítsa egy kis jóváírás reményében.

Ezek után minden teljesen megmagyarázatlanul történik: eljutunk egy repülő, utópisztikus városba, ahol kiderül, hogy Elizabethet egy prófétaként ismert zsarnok, Comstock tartja fogságban, és miután megszökteted, se olyan egyszerű elmondani neki, hogy akkor te most valakiknek vérdíjért cserébe oda fogod adni. Később pedig világossá válik, hogy ahhoz, hogy el tudjatok menekülni, Bookernek szembe kell néznie a saját múltjával, ami egyáltalán nem egy egyszerű (vagy lineáris) dolog, mivel a játék nagyon sokat játszik a párhuzamos világokkal.

Már a történet közepén szerepet kap az, hogy Elizabeth tud kapukat nyitni más, alternatív világokba, amik csak hajszálnyival térnek el az „igazitól” (persze egy idő után már ki tudja, lehet-e igaziról beszélni). Maga a történet pedig ezek keverékéből áll össze, mert mint kiderül, már a múltban is elég sok ugrálás történt a világok közt: egészen egyszerűen lehull a lepel arról, hogy Comstock, a főellenség valójában a főhős egy másik idővonalról, Elizabeth a saját elrabolt gyereked, és hogy minden rendbe jöjjön, még a múltban meg kell ölnie a lányodnak (mármint, vagy 10 lányodnak, eltérő idővonalakról) téged. Van ennek egyáltalán értelme?

A Bioshock Infinite az akciójelenet közt nagyon jól tudja felépíteni ezt a történetet, és a végére minden sokkal világosabbá válik annál, mint ahogy ez leírható lenne. A zárójelenet, amikor mindent elmagyaráznak, szerintem nem is lehet kevesebb 20 percnél, az összes átvezetőből összevágott film pedig önmagában is 8 óra, úgyhogy tényleg van ideje kibontakozni a történetnek. Viszont emellett nem csoda, hogy vannak, akiknek a végére már a Google-t kell segítségül hívniuk, hogy összeálljon a kép.