Én ugyan a leghőbb vágyam elárulni nem fogom, de azt biztos, hogy nagyon szeretném, ha már 2019 lenne, amikor is több, számomra várva-várt sorozat folytatódik végre, többek között a Lucifer. Most végeztem a harmadik évaddal, ahol a korábbi tervek szerint véget is ért volna a sorozat (de szerencsére a Netflix megmentette), és mélységesen lelombozott, hogy mennyit kell még várni, amíg kijön egy új rész.

A történet alapvetően egy szokásos nyomozós sorozat, amiből láthatunk sokat. Ez viszont egy kicsi misztikummal van felturbózva, ugyanis a főszereplője nem más, mint maga az Ördög, a Mennyekből a lázadása miatt száműzött angyal. Lucifer ráunt a Pokolra, és úgy döntött, Los Angelesbe, az Angyalok városába (hova máshova?) megy vakációzni, ahol nyit egy nightclubot, és vígan éli életét, nőkkel, piával, még több nővel és az emberek titkaival vegyítve. Egy napon aztán egy gyilkosság kapcsán összefut egy nyomozóval, vagyis nyomozónővel – ami már az elején is sokat sejtet a későbbiekről –, majd végül felcsap rendőrségi tanácsadónak, és együtt oldják meg a bűnügyeket. Ennek során persze nagyon jó hasznát veszik azon képességének, hogy bárkiből ki tudja húzni annak leghőbb vágyait.

Már az első résszel nagyon megnyert magának a sorozat, aztán ahogy alakult a történet, egyre jobban megismertem a szereplőket, és rájöttem, miért is tetszik annyira: szerethetők a karakterek. Ez elsőre lehet, nem tűnik szokatlan dolognak, a főszereplők általában nem azok egy sorozatban, akiket utálnak a nézők. Itt azonban egyszerűen nem tudok dönteni, ki a kedvencem. A sármos, az emberi érzelmeket, az emberi léthez köthető dolgokat néha nehezen értő, laza, megnyerő stílusú Ördög? Az életet csak kiélvezni kívánó, harcos kedvű, a pokolba visszavágyó démon? Az ölelgetni való, mindig vidám rendőrségi helyszínelő lány? Vagy a pszichológus, akihez maga az Ördög jár? Természetesen nekik is vannak hibáik, tetteik, amiket a néző néha nem ért vagy nem szeret. Egy idő után kicsit unalmas és sablonos, amikor az Ördög minden egyes eseményért, sőt, a saját életének alakulásáért is az apját (igen, Istent) hibáztatja, aki szerinte mindent és mindenkit manipulál, és bábfigura módjára mozgat. Mégis, ezután valahogy mindig van egy olyan megnyilvánulása, amivel kompenzál emiatt. Bár az első részekben még néha a hátam közepére se kívántam egy-két szereplőt, a személyiségfejlődések és az események alakulása során végül mind olyanokká váltak, akiket hiányolnék, ha kiírnának.

A fő történetvonalak nem túl bonyolultak. Előfordul ugyan, hogy az ember azt érzi, egy-egy szálat már túlhúznak, de a cselekményt úgy vezetik, a szereplőket úgy mozgatják, hogy még így is élvezhető. Mint minden ilyen jellegű sorozatban, itt is megjelennek a töltelékrészek – sosem értettem, miért kellenek –, amik nem visznek előrébb a történetben, de itt ezeket is sikerült úgy megcsinálni, olyan szereplőket górcső alá venni, hogy én sem hagytam volna ki őket.

Összességében nagyon jópofa kis sorozatnak találtam, elég sokat tudnék mesélni róla, de ezt mégis jobb látni. Bárkinek nyugodt szívvel ajánlom, aki szereti a humoros-nyomozós néznivalókat egy kis misztikummal elegyítve, és még a bibliai motívumok sem riasztják vissza.