Nagyon könnyű dolga van annak, aki egy mérnöknek akar könyvet ajánlani. Persze, ha feltételezzük, hogy túllendült azon a szakaszon, amikor csak arra koncentrál, hogy milyen nehéz dolog egy mérnöknek könyvet ajánlani.

Ha azonban belegondolunk, akkor rájövünk, hogy minden összeáll: a műegyetemi Villanykar hallgatóiról el lehet mondani, hogy az átlagos embernél műveltebbek, és valószínűleg elgondolkodtak már egyszer-kétszer az élet értelmén (ha máskor nem, egy nehezebb vizsga előtt). Akkor mégis mi lenne az, ami megakadályozza őket abban, hogy megértsenek egy komolyabb könyvet, ami mondjuk a világ és a társadalom működésével is foglalkozik elég olvasmányos módon? Legfeljebb az, hogy nem találtak eddig olyat, ami nekik szól. Ezért akarunk mi is újabb ajánlatokat adni nektek – mint most a Gépzongorával.

Kurt Vonnegut első regénye egy olyan világot ír le, ahol minden gyártási folyamatot sikerült teljesen automatizálni. Ő még, mivel 1952-ben írta a regényt, nem az Ipar 4.0-ról beszélt, hanem sokkal inkább a General Electricnél szerzett tapasztalatait összegezte, de mégis valami olyat sikerült alkotnia, ami ma is ugyanúgy megállja a helyét. A regényben szereplő Ilium városa ugyanis egy olyan társadalmat mutat be, ami a teljes gépiesítés miatt két részre szakad: a mindenható mérnökökre, akik közül olyan nagy emberek is kikerülhetnek, akik kizárólag a szakmai tudásuk miatt akár az amerikai elnök felett is állhatnak, és a régi kétkezi munkásokra, akik már csak tengődnek a számukra kijelölt karanténokban.

A Gépzongora egy fontos pontban lehet érdekesebb nekünk, mintha bármelyik más, borús jövőt bemutató regényt olvasnánk: ebben a társadalomban mi a felsőbbrendűekhez tartoznánk.

Ez igazán érdekes szempont – aki elkezdi olvasni a könyvet, az szerintem először nem is érti, mi a probléma a leírt társadalommal. Csak tudásalapon működik minden, és aki rendes egyetemet végzett, annak szinte garantált a jó sorsa, aki pedig nem tartotta fontosnak a mérnöki tanulmányokat, az elkülönített telepeken él, és csinál, amit akar. A főhősnek, Dr. Paul Proteusnak fölfele ível a karriere, mert okos, ambiciózus, ráadásul édesapja az egész rendszer megalapításában nagyon fontos szerepet töltött be. Első pár alkalommal, amikor bemutatják a munkanélküli réteget, akiknek semmit se tartogat az élet, nekem még csak eszembe se jutott szimpatizálni velük, hisz a mérnökök legalább a jól megérdemelt helyükön vannak.

Paul is ugyanerről az álláspontról indul, aztán persze sorra érik a különböző hatások: a legjobb barátja visszamondja a neki felkínált állásokat és a biztos jövőt azért, hogy egy ellenálló csoporthoz csatlakozzon, és megismerkedik néhány egyszerű emberrel, akik, bár szeretik a technológiát, de abba a rétegbe születtek, amely tagjainak esélye sincs, hogy mérnök váljon belőlük. Szépen lassan rájön, hogy talán nem csak az az oldala van az életnek, amit ő ismer, és vásárol egy kis, gépesítés nélküli házat, ahol úgy tervezi, hogy szabadnapjában kertészkedhet és pihenhet – erre válaszul pedig a felesége és az összes ismerőse elkezdi kimutatni a foga fehérjét, és visszahúzni őt a megszokott rendbe.

Miközben Paul elkezdi felismerni, hogy miért nem működik az a társadalom, amit a termelés irányít, meg merem kockáztatni, hogy akár mi is tanulhatunk valamit arról, hogy mik a szakmánk korlátai, és hogy hol húzódik a határ aközött, hogy mérnökök vagy emberek vagyunk. És akkor a regény még rá se tért arra, hogy mi a helyzet akkor, amikor mindezt a számítógépek irányítják – az írásakor ezek még el se terjedtek, és a történetben is csak egy jövőbeli technológiaként hivatkoznak rá, ami majd mindent megváltoztat.