Az UPRA projektről szinte mindent leírtunk a 45. évfolyamunk 5. számában, csak arra az egyetlen kérdésre nem válaszoltunk, hogy akkor hogyan is kapcsolódnak hozzá a marhák? Hogy ezt megértsük, Góczán Bence visszavezet minket egészen az első repülésen történtekig…

Mesélnél a reptetésekről?

Az első repülésünk a konferencián volt, és fogalmunk se volt, hogy mit kell csinálni, mennyi idő feltölteni egy ballont, hogy mire kell számítani. Azt tudtuk, hogy hogyan kell megnézni, hogy mennyire van megtöltve, és mennyire kell megtöltve lennie. Az előtte lévő négy hétben éjjel-nappal dolgoztunk. Ha küldött egy rádió üzenetet, akkor az E épületet tetején lévő antenna ráfordult a pozícióra, úgyhogy maga az eszköz működött, ezt sejtettük. De hogyan kell ballonos felbocsátást csinálni? Néztem videókat arról, hogyan kell töltőcsonkot csinálni, a ballon nyakára ráhúzni, elkötni, hogyan csinálják a meteorológiai szolgálatosok. Egyéb problémánk is volt, nem indult a rendszer, le kellett menni az egyik laborba, átforrasztani valamit. Nagyjából másfél óra alatt elértük azt, hogy a ballon húzzon valamit, meg össze legyen kötve minden mindennel. A legutóbbi felbocsátás is elhúzódott egy kis technikai probléma miatt, de amúgy húsz perc alatt most már repülésre készre hozzuk a rendszert, sokat fejlődtünk.

A felbocsátás rész látványos, de nem annyira izgalmas a mi szempontunkból. Feltöltünk egy ballont, az növekszik, és tök jól néz ki, amikor két ember küzd egy két méteres lufival, amikor fúj a szél. Szoktak jönni nézelődni is, hogy: „Hú, mekkora lufi, milyen jó!”. Aztán elindul felfelé: „Fú, hát ez… Ahh micsoda… Nem látjuk már, úúú… Még ott látom, jujujuj!”. Nagyon örülnek ennek az emberek, mi meg akkor már pánikban vagyunk, mert nincs a kezünkben az eszköz, és már kéne fogni a rádiójeleket, aztán vagy fogjuk, vagy nem. Indításnál még fogjuk, aztán hirtelen nem, mi már azon gondolkodunk, hogy merre fogunk menni az autóval.

És akkor itt jön nekünk az izgalmas része, egyrészt a földi állomáson a követés, ami sok embernek nem biztos, hogy izgalmas. Az elején még úgy nézett ki, hogy terminál ablakban, szövegben jöttek az üzentek, onnan vadásztuk ki, hogy mi lehet a koordináta, beírtuk Google Mapsbe, tettünk egy jelölőt, hogy akkor most ott van. Néztünk rádión spektrumot, vízesés diagramot, hogy akkor most jönnek a jelek, vagy nem jönnek a jelek. Valaki az antennával viaskodott, hogy pont arra nézzen. Számomra ez nagyon izgalmas.

Az ESA élőben közvetítette a Philae landolását az üstökösre, az akkori munkatársam pedig megkérdezte, hogy ez mennyire lesz érdekes, mi fog látszódni. Egy 13 éves gyereknek izgalmas lesz? Látta, hogy én már izgatottan ülök. Én azt mondom, igazából azt lehet majd látni, hogy megváltoznak egy képernyőn a számok, és utána nagyon sok ember nagyon boldog lesz. És ez történt. És én végig izgultam, ugyan úgy, mint ők is. A ballonnal is körülbelül ugyanez volt, és van most is. Látunk számokat, amik ha jól változnak, akkor boldogok vagyunk, ha meg nem változnak, akkor meg elkezdenek izzadni az emberek és elkezdenek gondolkodni, hogy merre kéne küldeni azokat, akik kint vannak kocsival és keresik a ballont.

Az már többeknek is izgalmas rész lehet. Készítünk szimulációt arról, hogy nagyjából hol érhet földet a ballon. Ez már egy támpont, oda el lehet indulni, feltéve, ha az időjárás is úgy akarja. Egyszer már nem volt jelünk a ballontól, gondoltuk, elindulunk a szimulációban jelölt helyre, hátha a közelben tudunk valamit csinálni. Jó, hogy nem indultunk el, mert jött egy jel a ballontól, hogy ő 60 km-rel arrébb van. Jött egy hidegfront, amit a szimuláció nem tudott jelölni, megtolta egy zivatar, és pont elvitte a ballont pont abban a magasságban. Ha elindultunk volna Szegedre, akkor nagyon furán néztünk volna, amikor kapjuk az SMS-t, hogy a Hortobágy közepén van a ballon. Hála égnek megúsztuk ezt az extra kerülőt. Persze a koordináta olyan pontos, amilyen pontos, azt is figyelembe kell venni, hogy mikor érkezett az utolsó jel.

A hortobágyos esetnél egy szürkemarha csordával kellett megküzdenünk, akiket legalább annyira érdekelt a ballon, mint miket, de ezt akkor még nem tudtuk. Elindultuk. Egy tanyát találtuk, mielőtt még felfaltak volna minket a kutyák, kijött a gazda, hogy mit is akarunk itt. Mondtuk, hogy nem látott-e valamit leesni, ilyen aranyszínű dobozt színes ejtőernyővel. Szerintem azt hitte, hogy mi valami gomba tripen vagyunk. Ő ilyet nem látott. Igazából lehetett volna látni, mert nem volt olyan messze tőle. Kérdeztük tőle:

– „Körbe néznénk, lehet?”

– „Persze, másszatok át a villanypásztoron, nyugodtan menjetek, amerre akartok.”

– „Ezekkel a kisebb méretű állatokkal nem lesz probléma?”

– „Jámbor jószágok ezek, nem lesz probléma, menjetek csak nyugodtan.”

Mentünk, nyíl egyenesen a marhacsorda felé a GPS-t követve. A többiek ijedten kérdezték:

– „Most akkor belemegyünk a marhacsordába?”

– „Nem, csak pont arra megyünk, de biztos, hogy nem ott van, ez csak érzéki csalódás a nagy semmi miatt.”

Egyre közelebb értünk a marhákhoz. Valaki megkérdezte, mi lesz az a pont, ahol inkább visszafordulunk és hagyjuk az egészet. Ebben a pillanatban az addig rendezetlen marhacsorda hirtelen egy irányba állt. Felénk. Nulla időpillanat alatt fordultak meg, és nem csak úgy jó poroszkálósan indultak megnézni, hogy mi van ott, hanem teljes sebességgel futva. Mi négyen nem tudtunk mit csinálni, futottunk a másik irányba, a két villanypásztor közötti safe place felé. Én atletizáltam, aztán amikor egyedül maradtam, akkor jutott eszembe, hogy lehet, hogy nem volt olyan jó ötlet engem előre küldeni, nem fognak utolérni, de mondom, én legalább megmenekülök.

Ketté váltunk, mert hátha a marhacsorda nem tud ketté válni. Nagy nehezen visszaevickéltünk a két villanypásztor közé. Szerintem ezt látta a gazda és kiengedte a sajátjait. Gondolta, hogy majd jót szórakozik. Úgyhogy ott álltunk két marhacsorda között. Különböző trükökket próbáltunk bevetni, ketten szórakoztatták a marhákat a másik kettő meg nagyba megkerülte őket. Ott kint voltunk, amikor a társam megszólalt:

– „Figyelj, Komposzt, most azt vágod, hogy a villanypásztor és köztünk ott van a marha csorda.”

Elmutatott a másik irányba:

– „Arra meg a Hortobágy van. Mi lesz, ha ezek elindulnak felénk?”

– „Á nem, a többiek lefoglalják őket.”

– „De hova futunk?”

– „Nem ezen kell gondolkozni, menjünk a ballon fele.”  

De ezek a hülye marhák észrevettek minket, ekkor viszont már nem voltak olyan harciasak, szépen lassan jöttek, úgyhogy helyet cseréltünk egy viszonylag nagyobb távolságban.

Aztán az lett az egésznek a vége, hogy szaktanácsadást kértünk szülőktől, akik még élőben láttak ilyen állatokat. Telefonos segítséggel bement egy ember:

– „De anyu, biztos, hogy jámborak ezek?”

– „Csak nagyon kíváncsiak, nem kell félni.”

– „De anyu, azt ugye tudod, hogy ha nincs igazad, akkor most beszélsz utoljára a fiaddal?”

Kúszva közelített a marhák felé, ahogy felállt, a marhacsorda megijedt, lépett egyet hátra. Ez most nagyon hülyén hangzik, de ahogy szétváltak, megjelent a ballon és megcsillant rajta a fény. Lehet, hogy már csak az utána elfogyasztott alkohol miatt emlékszünk rá így, de mindenkinek így rémlik az eset.

Másik érdekes eset: a mikrohullámú-távérzékelés labornak az egyik ballonos repülésén segítettünk be, annak az lett a vége, hogy ki kellett vágni egy fát egy tapéta vágóval, mert nem volt más a kocsiban. Elvesztettünk egy ballont a kecskeméti légibázis környékén. Azért mondom, hogy a környékén, mert nem tudjuk, hogy tényleg elvesztettük-e, vagy pedig levadászták. Azt a tippet kaptuk, hogy ha ezt a megtalálták, mivel volt rajta kamera, valószínűleg bezúzták már. Mert hogy mi az, hogy mi fotózzuk. De mi a kerítésen lógva, teleobjektívvel kerestük, hogy bent lehet-e a bázison, és nem jött oda szólni senki. Egész érdekes, hogy ha föntről jön, és kamera van rajta, akkor bezúzzuk, de amúgy meg bárki gyakorlatilag besétálhat a kifutópályára. Mindig viszünk kis antennát, és azzal próbáljuk keresni. Egyszer kint álltunk az út szélén, és kerestük a ballont, az autósok lassítottak, és utána felgyorsítottak, adták le egymásnak a drótot, hogy ott mérnek.

Utána meg persze meg szoktuk ünnepelni. Ha elvesztett a ballon, akkor azért iszunk, ha megvan a ballon, azért iszunk. Maga a ballon engedés elég jó csapatépülés, együtt vagyunk, dolgozunk, kint vagyunk a szabadban néha, utána pedig ünneplünk.

Ha vissza tudnál menni az időben az első reptetésetekhez, mit mondanál magadnak?

Azt mondanám, hogy nyugi. Meg is szakadt a ballonnal a kapcsolat, igazából az egész elég necces szituáció volt. Hála az égnek, tapasztaltabb mérnökök, akik már műholdat is készítettek – igen, a Masat csapat – pátyolgattak minket. Amikor megláttak, felküldtek a földi állomásra, mert hogy ott majd lenyugtatnak, majd ők keresik, én készüljek az előadásra. Végül mindent sikeresen megcsináltunk. Azt mondanám magamnak, hogy igen, elveszett, de minden megvan. A Konferencia szervezők is megijedtek akkor. A ballon nincs meg, én nem vagyok meg, mert nem szóltam senkinek sem, hogy felmegyek az E-be és nekem még előadást kell tartanom. Már ki is húzták a kis papírjukon, hogy ebből nem lesz előadás. De volt. És most is lesz.

Az UPRA a marhacsordán túl

Kicsit mesélnél a csapatmunkáról, hogyan motiváljátok egymást?

Igyekeztünk az egészet úgy felépíteni, mint egy űrös projektet, fázisok voltak, és fázisok is lesznek minden egyes további fejlesztésnél. Az elején sokat terveztünk, mindent csapatokra osztva. Az egyes alrendszereknek – fedélzeti számítógép, kommunikáció, rádió, tápellátás, mérés és adatrögzítés – megvan a felelősük, amikor vagyunk annyian. Párhuzamosan mennek a fejlesztések, ezt hívják concurrent engineering-nek, ami az űrprojekteknél egy bevett szokás. Miután megvolt, hogy mik a kapcsolódási felületek, hogy áll össze az egész, mindenki megtervezte a saját alrendszerét.

Motiválni? Motivál a cél, hogy reptetni. Minden egyes reptetés egy jó csapatépülésnek is tekinthető, kint vagyunk a szabadban, mozgunk, marhák elől menekülünk, a kecskeméti légi bázist fotózzuk körbe. Azt próbálom tartani – ami már meghonosodott a LEGO-ban –, hogy akik együtt dolgoznak egy projekten, azok egy baráti társaságot is alkossanak. Ha lezajlik a gyűlés az operatív dolgokról, akkor utána maradjanak ott az emberek beszélgetni, legyen egyenpólónk, foltunk, legyen mire közösen büszkének lenni.

Remélem, hogy ez motiválja az embereket. Sajnos ha a belső motiváció nincs meg, akkor  én se tudok sokkal többet tenni, hisz fizetést nem tudok biztosítani. Úgy gondolom, mindenki magáénak érzi azt az alrendszert, amit csinál, belerakja az idejét, az energiáját, és a jutalom az, hogy ez repülhet. Engem például az alkotás öröme motivál, és nagyon szeretek olyan emberekkel dolgozni, akiket szintén ez a rugó hajt. Ha ennyi megvan, utána már nagyon könnyű dolgozni. A büntetés pedig az, hogy ha nem foglalkozik vele az illető, akkor nem készül el határidőre, tehát nem kerülhet bele a ballonba az alrendszere.

Milyen egyéb nehézségek vannak a magaslégkörben?

A hideg a legnagyobb ellenség, de nagyon lecsökken a nyomás is, a földi nyomásnak nagyjából a század része van 30 km-es magasságban, a légkör tömegének a 80-90%-a a célmagasságunk alatt található, vákuumszerű környezetnek mondhatjuk. A vákuumban pedig sok gonosz dolog tud történni az alkatrészekkel, például az elektrolit kondenzátorokkal. A belső felépítésükből adódóan, ahogy csökken a nyomás, buborékok képződnek bennük és szétrobbannak. Próbáljuk kerülni a használatukat. Űreszközöknél a vákuum miatt nem szoktak forrasztásgátló maszkot használni a nyomtatott áramköri lapokon. Ez segít a forrasztásban, nem folyik tőle össze-vissza az ón, a sok lábú alkatrészekkel könnyebben tudnánk dolgozni vele. Viszont félő, hogy lepárolog az alacsony nyomás hatására. Ez addig nem gond, amíg nincsen kamera, vagy valami speciális mérőeszköz amire lecsapódva gondot okozna, ezért kerüljük mi is a használatát. A landolással kell még megküzdenünk, ami ejtőernyővel zajlik. Mivel nem marad fenn a végtelenségig, kipukkan a ballon és visszazuhan.

Arról már volt szó az újságban, hogy a hideg környezetben való tesztelésre egy módosított hűtőszekrényt használtok. Körülbelül mennyi időre fagyasztjátok le a műszereket?

Egy hűtőkamrás tesztelés körülbelül másfél-két óra. Ha ténylegesen valós időben akarunk szimulálni repülést, akkor viszont tovább is tarthat. Akkor a repülés időtartama általában másfél-négy óra között változhat, attól függően, hogy milyen magasra akarunk menni. Van egy olyan fázis, amikor szobahőmérsékletről hűtjük le az üzemi hőmérsékletre, eközben folyamatosan üzemel, kábelekkel ki van vezetve minden kommunikáció, mindent tudunk ellenőrizni. Amikor lehűtöttük, üzemelt egy kicsit  -16 °C-on, leállítjuk az egész rendszert, a hűtőt egy kicsit járni hagyjuk, ezzel elérjük, hogy teljesen áthűljön. Erre szoktunk szánni nagyjából fél órát, majd -16°C-on nulláról elindítjuk. Ha feléled, akkor minden rendben van, üzemeltetjük egy kicsit, és utána visszamelegítjük szobahőmérsékletre.

Akkor vákummra nem teszteltétek, hanem azt mondtátok, hogy jó lesz?

Igen, illetve ez még nem is nagy vákuum. Alacsonyabb a nyomás, de annyira nem félünk tőle, illetve nem is volt lehetőségünk tesztelni rá. A jövőben tervben van, hogy tesztelési célból építünk majd egy kis vákuumkamrát. Tudtommal csak a KFKI-ban (MTA Központi Fizikai Kutatóintézet – a szerk.) van itthon olyan termo-vákuum kamra, ami alkalmas űreszköz tesztelésre (azt hiszem van nekik kettő is), viszont nehéz gépidőt szerezni. Az egyetemen, ha van is valahol, akkor csak kis kísérletekre, bemutatókra alkalmas, nem fér bele az eszközünk. Klímakamra viszont van, de oda érdemes már felkészülten érkezni, ezért építettük a saját hűtőt, hogy beletanulhassunk rendesen, és mindig rendelkezésre álljon számunkra.

Hogyan helyezitek el a platformot és a kísérleti eszközt a ballonon?

A kocka, amit fényképeztetek, az egy unitos CubeSat méret szerint van elkészítve. Kihívásként csináltuk, hogy beleférünk-e, ekkora volt a Masat is, 10*10*10 cm-es kocka. Ha egy egyszerű mérőkártyán elfér a kísérlet, akkor belefér kockába. Ha nagyobb, a szerviz modulunk utazik egy kockában, a kísérleti egy külön kockában, gömbben, vagy amilyen hungarocell formát találnak abban, a karácsonyfát is nagyon szívesen fölvisszük. A mérőeszköz a szerviz modul alatt lóg összekötve egyrészt kötéllel, hogy húzza magával, másrészt elektronikusan. Olyat nem vállalnánk semmiképpen, hogy a mérőeszköz vezeték nélkül kommunikál a mi eszközünkkel, mert az nem biztos, hogy működni fog. Azt is meg lehet próbálni, hogy egybe szereljük a kettőt, akár új vázat készítve, mivel a CubeSatból van egy, kettő és három unitos is. Ez már egy komolyabb projekt, de mi inkább a külön gondolás megoldást támogatjuk.

Volt már, aki megkeresett titeket, hogy a ballont használja kisérleti eszközök magaslégkörbe juttatására?

Még a fejlesztés elején érdeklődtek, hogy milyen gyakran tudnánk engedni, mikorra lennénk kész. Fölcsillant a szeme egy külföldi csapatnak is, mivel viszonylag kevés vagy drága lehetőség van, és ők gyakran reptettek volna. Sajnos mi akkor nem álltunk még annyira készen, hogy azt mondjuk, igen, gyertek és hozzátok. Sugárzásmérést csináltak volna, és nem vagyok benne 100%-ig biztos, hogy a sok milliós eszközüket szívesen hagytam volna a mező közepén.

Az ESA-nak van a BEXUS programja, ami ballonos, minden évben egyszer indul, egy év van a jelentkezéstől kezdve a felbocsátásig és ahhoz, hogy következő évben is felkerülhessen a kísérlet, valamit változtatni kell rajta, nem lehet az, hogy agyba-főbe reptetik. Sok kísérletnek meg az kell, hogy akár havonta vagy gyakrabban repüljön. Egy konferencián – ahol egyetemi diákcsapatok mutatták be, hogy miket csináltak az űrtechnológiával kapcsolatban – megkerestek olyanok, akik jelentkeztek BEXUS programra, de nem voltak még biztosak benne, hogy elfogadják a jelentkezésüket.

A nem olyan rég alakult BME Kozmosz Kör is összekötött minket egy olyan csapattal, akik TDK témában készítettek magaslégköri ballonhoz mérőegységet, de eddig nem tudták reptetni.