Boldogult Impulzus-író koromban mindig gyötört a vágy, hogy megírjam, ami a szívemet nyomja, hogy most aztán belevágjam a pofájukba azt, ami jár nekik. Nemegyszer leültem, görcsöltem, igyekeztem, izzadtam. Nem ment, pedig még fogalmazásgátlót se vettem be. A cikk akadozott, a leírt mondatok döcögtek, hiányzott az állítmány, nem volt múltidő, szenvedett a szenvedő szerkezet. Éreztem, rettenetesen átéreztem, hogy mit akarok mondani, de a szavak nem jöttek a tollam hegyére. Amit leírtam, az elcsépelt volt, banális. Nem akartam a végső csapást ilyen életlen, hegyetlen formába önteni. Működtek bennem a belém táplált belső fékek is, a Nagy Testvér engem figyelt.

Végre elkészült valami, ami többszöri olvasás után sem tetszett, így félretettem. Hetek, hónapok teltek el, az események egyre nyomasztóbban élezték ki újra a régi témámat. Nem lévén más eszközöm, ismét leültem, és elővettem a régi cikket. Éjszakába nyúlóan radíroztam az addig leírtakat, míg megszületett egy újabb változat. Ez sem tetszett igazán, de néhány helyen sikerült finomítani rajta. Kicsit élét vesztette, de már nem volt annyira kócos, fésületlen. A mondatok olajozottabban gördültek, ami határozottan tetszett. El is vittem magammal a cikket a szerkesztőség ülésére. Felolvastam, de a felolvasás során ébredtem rá, hogy milyen ügyetlenül, fahangon adom elő, és mennyire nem kifejező ez az egész. A cikk végére érve már meg is bántam, hogy ilyen ócskasággal hozakodtam elő. Demokratikus vita követte a felolvasást, ahol mindenki elhelyezhette éles szálkáit. Tapasztalt barátaim tanácsára egy-két részletet kihúztam belőle. A szerkesztő atyaian javasolta, hogy még kicsit rágjam a cikket, egyébként jól érti a célomat, de azért fogalmazzak úgy, hogy senkit se sértsen meg. Beláttam, hogy igaza van, így újra félreraktam az írást.

Otthon egy-két hét múlva vettem újra kézbe a papírt. Ismét nekiültem, radíroztam, küzdöttem. Meghúztam az élesebb részeket, példáim már úgyis aktualitásukat vesztették. Újabb erőfeszítéseket tettem, és tovább csiszolgattam a csiszolatlanságokat, bárdolatlanságokat.

Nem volt könnyű munka, alig birkóztam meg vele, de lassacskán összeállt a kép. Olvasmányos volt, gördülékeny, szép, minden szempontból beilleszkedő – és témátlan.

Ez volt a tanulópénzem. Azóta tudom, hogy lehet teleírni egy hasábot úgy, hogy a cikk ne szóljon semmiről.

inci