Október 23-a minden magyar számára fontos dátum, de a műegyetemi hallgatók életében még ennél is kiemelkedőbb. Milyen lehetett ‘56-ban BME-snek lenni, és hogyan élték meg az akkori hallgatók, hogy a forradalom élvonalában lehettek? Ezen kérdések megválaszolására az EHK és a Műegyetemi Sajtókör október 10-én négy volt egyetemistát hívott vissza a forradalmi évfolyamból, és beszélgetett velük a K épületben. A kerekasztalról készült videó teljes egészében megtekinthető, de szerkesztőségünknek emellett még arra is lehetősége nyílt, hogy Imre bácsival, az egyik meghívott vendéggel külön interjút is készíthessen a beszélgetés után.

Az ’56-os rendezvénysorozat megkoronázása pedig az október 22-én 15 órakor kezdetét vevő, az 1956-os forradalom és szabadságharc emlékünnepsége lesz a K épület aulájában, melyen minden érdeklődőt szívesen látunk!

– A kerekasztal beszélgetés során már sok mindent megtudhattunk az ‘56-os évről: hogy nézett ki akkor az egyetem, milyen volt a kollégiumi élet, hogyan zajlott október 23-a és az azt megelőző este, a diákgyűlés eseményei, és milyen volt a forradalom leverése után visszakerülni az egyetemre. Most azonban azt kérem, egészítse ki ezt egy kis személyes háttérrel: meséljen magáról, arról, hogyan került az egyetemre, és milyen volt az élete a forradalom előtt.

– Bár a szüleim azt szerették volna, hogy tanár legyek – falusi családból származtam, és ők nagy tisztelői voltak ennek az értelmiségi szakmának –, én mindig is műszaki beállítottságú voltam. Dombóváron érettségiztem, ami után az általános mérnöki karra jelentkeztem, amit akkor még kultúrmérnöki karnak hívtak. Engem mindig zavart ez az elnevezés, hisz az ország 95%-a ezt nem tudja hova tenni: mezőgazdasági kultúra még létezik, de a mérnökségre nem illik, és az emberek, akik egy évben maximum egyszer hallják ezt a kifejezést, nem tudják, mivel foglalkozunk. „Akkor ez most kultúrház igazgató?” Később nevezték el általános mérnöki karnak, ma pedig már építőmérnöki karként él.

1953-ban nyertem felvételt, és ‘58-ban fejeztem be az egyetemet. Négy és fél évig jártam ide, az utolsó félévben pedig a diplomakészítés alatt már jóval kevesebbet.

Az első évben a Gát utcai kollégiumban kezdtük, ahol még tízen kellett egy szobában laknunk, majd szépen egyre kényelmesebb helyre kerültem. A forradalom idején négyen voltunk egy szobában, és velük együtt vettem részt az eseményekben.

– Az előadásban már sokat hallhattunk október 22-23-ai eseményekről, de össze tudná foglalni, hogy ön mit csinált ezeken a napokon?

– 22-én az esti diákgyűlésen gyűjtöttük össze pontokba a követeléseinket, itt a Műegyetemen, majd 23-a volt az a nap, amikor innen elindulva a Kossuth térig vonulva tüntettünk.

A teret teljesen megtöltötték a különböző egyetemekről érkező diákok. Ott volt az első közös kiabálás, ugyanis ki volt rakva egy hatalmas vörös csillag, ami világított, mi pedig elkezdtük skandálni, hogy „Oltsák el a csillagot!”. Kellemes idő volt, úgyhogy mi nem siettünk – erre ők is rájöttek, és végül eloltották. Ez után jött a „Halljuk Nagy Imrét!” kiabálás, ami szintén megvalósult, ugyanis egy idő után kiállt az ablakba, és beszédet mondott.

Ez után lényegiben kész voltunk, megnyugodtunk, mert megkaptuk amit akartunk, és hazaindultunk. Volt azonban néhány hangos ember, aki a tévészékház felől jött, és kiabálta, hogy „A rádiónál lövik a tömeget”. Én akkor esküszöm, hogy nem hittem el, hogy idáig fajul a dolog: a Kossuth téren békésen elvoltunk, követeléseink is teljesültek, ezért én továbbra is úgy voltam, hogy hazajövök a kollégiumba. Két szobatársam elindult a rádióhoz, de ők se jutottak el odáig, mert a Kálvin téren kifuttattak két villamost a garázdák a sínről, ezért eléggé leállt a közlekedés.

– Milyen volt a másnap?

– 24-én hajnalban, nagyjából 4 óra felé óriási zajra keltünk: akkor jöttek végig a városba érkező páncélosok a Bartók Béla úton. Amikor kinéztünk az ablakon, és láttuk hogy a rádió felé tartanak – na, akkor már megijedtünk.

Másnaptól kezdve a városban állandóan lehetett valahonnan lövöldözést hallani. Mi általában minden nap kimentünk az utcára gyalog, és nézelődtünk. Az utcákat és a betört kirakatokat fotóztuk, ám a képek sajnos azóta már nincsenek meg, mivel az ‘56 utáni időszakban édesanyám megtalálta, és a megtorlásoktól félve elégette.

Én ez időszak alatt összesen két holttestet láttam: sajnos az egyikük egy ápolónő volt, a másik pedig egy ismeretlen férfi a Rákóczi úton.

– Mi volt a szerepe az egyetemistáknak az ez után következő, több mint egy hetes időszakban, az oroszok november 4-ei bevonulása előtt?

– Mi a tényleges harcokba nem keveredtünk bele, hanem rendfenntartói szerepet kaptunk. Volt fegyverünk és igazolványunk, amiket egy műegyetemi ebédlőben osztottak ki nekünk. Nekem sajnos egy dobos golyószóró jutott, ami elég veszélyes, mert a tár rátevése közben is lehet vele figyelmetlenségből lőni. Mindenki géppisztolyt akart – nem véletlenül – csak én sajnos valami miatt későn értem oda, és nem maradt.

A rendfenntartással azonban szerencsénk volt, mivel úgy, hogy tényleges harcokban nem vettünk részt, nem mi voltunk az elsők, akiket elővettek a megtorlásoknál. Nekünk utcán igazoltatásra és házkutatásra volt csak jogunk – a mi feladatunk volt például az, ha valakit ÁVO-sként jelentettek, akkor azt behozza a központba, ahol igazoltatják. Én egy ilyenben vettem részt, de pont olyan helyre mentünk, ahol csak a gyanúsított felesége és a gyereke volt jelen, akik váltig állították, hogy az illető nem ÁVO-s, így semmit se tudtunk csinálni, eljöttünk.

Ez volt a szerencsém: azokat, akik ténylegesen behoztak ÁVO-sokat, és később fel is ismerték őket, hogy ők részt vettek ebben, azokat lecsukták. Az én rendőrségi jelentésemben csupán annyi szerepelt, hogy „további nyomozást igényel”, ez azonban nem történt meg – a nagyjából 200 ember kivégzése után (amiről eldöntötték, hogy most pont elég lesz), már senkinek sem volt erre ideje, és elfelejtődött a dolog.

– Hogy élte meg a forradalom leverését?

– November 3-án haza kellett mennem, mivel addigra a szüleim már nagyon látni akartak, a forradalom is úgy nézett ki, hogy győzedelmes lesz, hisz addigra már kivonultak a tankok, ráadásul a névnapom is két napon belül volt. Édesanyám feljött Budapestre egy TSZ kocsival, és azt mondta, addig nem megy el, amíg vele nem megyek. Mielőtt elindultam, emlékszem, a kollégiumi ágyra dobtam a golyószórómat, és mondtam a szobatársaimnak, hogy őrizzék meg, amíg visszajövök.

Hát, ez végül nem történt meg: másnap reggel – amikor rohantam a Szabad Európa Rádióhoz hallgatni, hogy mi történt a Pesten maradt kollégákkal mióta eljöttem – értesültem a forradalom leveréséről.

Így végül az egyetem kezdetéig otthon maradtam. A tanítás újraszervezése nagyon nagy kérdés volt, hisz október 23-ától nem volt tanítás, és nehéz volt bepótolni a kimaradt időszakot: a diákok szétszéledve, otthon várták a levelet, hogy mikor kezdődik újra az egyetem. Végül februárban, a tavaszi félév kezdetével jöttünk fel újra Budapestre.

– ‘56 után eszébe jutott, hogy külföldre költözzön?

– Érdekes, hogy abban az évben nagyon sokan jöttek, akár idegenek is, akik az embert elkezdték személyesen kérdezni, hogy nem indulnak-e el velük Bécsbe vagy Németországba. Nekem azonban sose fordult meg a fejemben, hogy ott folytassam az életem: úgy éreztem, ide tartozok.

– Hogyan folytatódott az élete a forradalom után? Mit csinált az egyetem végeztével, hol sikerült elhelyezkednie, és merrefele fordult meg azóta?

– Első munkahelyként egy szekszárdi építőipari vállalathoz akartam jelentkezni – ott kiderült, hogy a hirdetés, amit találtam, két évvel azelőtti volt, és már egyáltalán nem aktuális. Ez első próbálkozásként eléggé elkeserítő volt, de végül a városban a Közép-Dunántúli Vízügyi Igazgatósághoz kerültem. Azért ragaszkodtam Szekszárdhoz, mert közel akartam maradni a szüleimhez. Abban reménykedtem, hogy ha elég pénzem lesz, segíteni tudom majd őket. Akkor azonban nagyon szűken mérték a közszolgálati fizetést – kezdőként havi ezer forintot kaptam, és meg volt adva, hogy hány havonta emelik ezt meg.

Ezek után Székesfehérvárra kerültem, és tíz évet töltöttem a Szakaszmérnökség Igazgatóságán, majd Pesten az akkori Országos Vízügyi Főigazgatóságon újabb tíz évet. Ez után gondoltam egyet, és elindultam külföldre munkát vállalni. Akkor persze nem lehetett ilyen szabadon, mint ma – jelentkezni kellett egy tudományos közvetítő irodában, amin keresztül Bagdadba jutottam öt évre. Ennek elsősorban nem a kalandvágy volt az oka, hanem egyszerűen az, hogy több pénzt akartam keresni, mint itthon.

Nagyon fura volt évekig arabok közt élni, mivel ők nagyon felnéztek a nyugatról jött mérnökökre. Első feladatom az volt, hogy egy földbe süllyesztett lőszerraktár feletti területnek – ez egy kis dombnak nézett ki – az öntözését kellett megoldanom, hogy a fű bombázások esetén egyfajta természetes álcázást biztosítson neki. Az ötödik évre azonban már olyan nagy volt a bizalom, hogy egy épülő atomerőmű körüli fásítást bízták rám. Igaz, nem mondták meg, hogy mi az, de a térképeket és tervrajzokat nézegetve és a helyszínen dolgozva nyilvánvaló volt.

Mikor visszatértem, ismét Budapesten helyezkedtem el, ahol egészen 65 éves koromig dolgoztam. Akkor azért már elkezdték velem éreztetni, hogy lenne, aki átveszi a helyem, de szerencsém volt, mert egy korábbi főnököm a Földművelési és Vidékfejlesztési Minisztériumhoz került, és ő hívott oda dolgozni. Ott még lehúztam öt évet, és 70 évesen, amikor már a Törvénykönyv szerint se dolgozhattam, nyugdíjba vonultam.