Novella ismeretlen szerző tollából – amelyben a közönséges mezei acat (aszat) is virág, akármilyen csúnya; egy csalás se marad elfeledve;  valamint egy novella se, elrejtve egy dossziéban. Jó olvasást!

Valamivel elmúlt már fél négy, mikor John Weel nagyot szusszanva felkelt agyonpárnázott, antilopbőrrel behúzott hangtalanul forgó szuperszékéből, és sűrűn órájára pillantva sétálni kezdett az irodában. Majd gondolt egyet, és lenyomta az íróasztali orifon egyik gombját.

– Miss Flower?

Néma csönd uralkodott a kis hangszóróban.

Mr. Weel ujjaival finoman széthúzta nyakkendőjét és az ingnyakát. Felsóhajtott.

– Miss Flower?

A titkárnő nem volt a titkárnők gyöngye. Hogy nem volt gyöngy, az még hagyján, de hogy még titkárnő is, az már elviselhetetlen. Miss Flower ugyanis nem volt szép. Ezt feleségének köszönhette, aki volt olyan meggondolatlan, és csak úgy besétált az irodájába, minden szó nélkül. De hát nem volt, aki feltartóztassa, hisz aki az őr nem éppen fennkölt szerepét eljátszotta volna, éppen Mr. Weel sliccével bajlódott. Mivel nem sikerült felhúzni idejében, majdnem válóper lett belőle. Weel fogadkozott, mint egy gyerek. Könyörgött. Végül az lett a dologból, hogy Mrs. Weel felvette Miss Flowert, aki a nevével ellentétben inkább hasonlított egy mezei acatra, mint tulipánra. Festői csúnyaságát még inkább kiemelte diszkrét púderrétege, melynek határa éles csíkként húzódott bájos tokáján.

– Miss Flower? Hol a fenében van?

Mr. Weel kezdte elveszíteni híres türelmét. Már éppen kezdte fontolgatni, hogy alaposan elbocsátja, amikor finoman kinyílt a nehéz tölgyfaajtó, és egy nagy ortopéd fej kukkantott be rajta.

– Itt vagyok, igazgató úr.

– Mondja, maga mindig ilyen gyors, vagy ma doppingolt?

Csuda gusztustalan látvány volt, ahogy Miss Flower arca mosolyra kerekedett.

– Olyan kedvesnek tetszik lenni velem, igazgató úr.

– Ne hízelegjen. Inkább hozzon be valami hideg italt. Persze szeszmenteset.

– Igen, igazgató úr. – Miss Flower tolatva ment ki a szobából, közben kétszer megbotlott, kifelé kopogott, és a mosoly nem bírt lehervadni ennivaló pofájáról. Ma dolgozott itt először. És Mr. Weel őszintén remélte, hogy utoljára.

Háromnegyed négy. Nemsokára megszólal a gyári síp, és bár más kapun, de munkásaival egy időben elhagyja a gyárat. Azért megy ma el ilyen korán, mert délutánra vendéget várnak. Parti lesz. Méghozzá nem is akármilyen. Eddig is az egész Északi Negyedben Weeléknél szoktak a legfergetesebb partik lenni. Drága mulatság, a háznak se tesz jót, mégis szükség van rá. Weel az a fajta ember, aki szeret társaságban forgolódni, és ami fő, tud is. Ha valakihez odamegy egy partin, az öt perc múlva ámulva szögezi le magában, hogy ilyen jópofa, intelligens, belevaló emberrel is ritkán lehet találkozni. Talán ennek a képességének köszönhette, hogy olyan fiatalon, és olyan lentről indulva olyan sokra vitte. Tizenöt évvel ezelőtt még bálákat rakodott az egyik kikötőben, ma pedig az egyik legjobban menő bútorgyár igazgatója. Felesége szokta szervezni a partikat, jobban ráér. Mrs. Weel annak ellenére, hogy tulajdonképpen tanulatlan volt – férjéhez képest – és háziasszony, fantasztikusan meg tudta szervezni ezeket az estéket. Mérnöki pontossággal tudta, hogy kik legyenek a meghívottak, kik legyenek az újoncok, akiket bevisz a társaságba, és kik azok, akik már nemkívánatos személyekké váltak. Összetűzés, szóváltás még sohasem fordult elő, pedig a Broadway közönsége mit el nem szórakozik a színházi előadások szünetében a szaftos parti-botrányokon…

– Igazgató úr!

Mr. Weel riadtan fordult az ajtó felé, és enyhe undor jött rá. Görcsös mosollyal így szólt.

– Köszönöm, Miss Flower, kimehet.

A titkárnő egy szempillantás alatt kidiffundált az ajtón.

Weel érezte, hogy valami nem stimmel, majd észbekapva kiordított: – Miss Flower!

Óvatosan kinyílt az ajtó, és riadtan benézett a hívott.

– Igen.

– Azért itt hagyhatná a kólát.

– Ó, bocsásson meg, igazgató úr! – És vigyorgott megint.

Az üdítő valóban üdítő volt, talán hidegebb is, mint kellene. Öt perc múlva négy. Aktatáskáját feltette az asztalra, bepakolta iratait, lágyan kezébe fogta a kis orchideát, amit feleségének vett, s azt is betette. Még soha életében nem látott ilyen kis orchideát. Lehet, hogy valami új nemesítés. Újra kortyolt a finom italból, majd lezárta a táskát reflexszerű mozdulattal.

És ekkor érezte, hogy nincs jól. Hirtelen megfordult vele a világ, de nem tartott sokáig a roham. Lehuppant a székbe. Füle úgy dobolt, mint valami gép. Zakatolt és csattogott. Erősen lihegett, de egyre inkább magához tért. Megfogta a kólásüveget, és lehajtotta a maradékot. A szénsav jólesően bizsergette a torkát. De ekkor iszonyatos hányingere támadt. A mosdó messze van. Hogy miért nem csináltatott ide is? A pillanat törtrésze alatt az ablakhoz ugrott, kitépte, és görcsösen öklendezni kezdett. Olyan erős volt az inger, hogy a szája egészen elkékült, ujjai elfehéredve szorították az ablakkeretet. Ekkor egy légriadó hangerejével megszólaltak a gyári sípok. Weel egyre csak hányt, és észre sem vette a mögéje lopakodó alakot. Az megfogta Mr. Weel bokáját, és egy erős, határozott mozdulattal átsegítette az ablak túloldalára. Weel sikolya beleveszett a sípok üvöltésébe, és zuhanás közben még agyába vésődött az ablakon kihajoló Miss Flower vigyorgó pofája.

Ismeretlen szerző