Bevezetőül el kell árulnom, ez az írás (sem) igaz teljesen. Engedtem személyes gondolataimnak, felszínes érzelmeimnek, és befolyásolni szeretnék – mentségemre szolgáljon, hogy nem tudatosan.

Majdnem a cenzoroknak ajánlottam eme cikket, de nem teszem. Nem azért, mert túlzott cinizmus lenne a részemről, hanem mert nem tudom, elolvassák-e majd. Talán azért, mert nem is léteznek. Noha találkoztam már néhányukkal. Bár idézik és megszemélyesítik őket, az igazi cenzorok valójában némák és arctalanok. Átlátszó emberek, valamilyen titkos hatalom íróasztala mögött. Színtelen kezük a telefonon. Recsegő, búgó hanggal figyelmeztetik a minket figyelmeztető és fegyelmező embereket, hogy gondoljuk meg alaposabban, helyes-e a probléma megközelítése. Tényleg érdekünk erről szót ejteni? Á, nem – győz meg hirtelen valaki. Neki van az asztalán egy olyan telefon, amelyet a Cenzor felhívhat. Szerettem volna én is beszélni velük, de hiába. Némák.

Aztán eljön pénteken egy kis betűs. Arca van, beszél. Elmondja, hogy úgy írjunk, hogy ne vegyék fel a néma telefonokat. Ismerem már őt is, és ezt a mondatot is. Egymással vitatkozunk, és egymásra haragszunk. Ő a felelős – én engedek. Az érvelés helyes, elfogadom: „Ha ez átmegy, legközelebb már nem lesz gond a gépeléssel – megszűnünk”, ő is, mi is, az összes kari lap. Én ezt nem akarhatom. Igaza van, jót szeretne. A helyzet ilyen. Elfogadhatatlan. És úgy tűnik, megváltoztathatatlan. Vagy csak alakul. Évtizedek óta. Lassan, de eredménytelenül.

Ő, a kis betűs, értem van. És ezt tudnom kell, amikor segít. Csak néhány szót, bekezdést, a hangvételt. Olyan ez, mintha nem egy vágással, hanem apró nyisszantásokkal herélnének ki. Ha nem fogadom el: a meg nem jelent cikkekkel sosincs gond. Ha igen: kicsit más lesz. Talán épp arról nem szól, amiért írtam. Persze nem is magamnak írok, hanem az olvasóknak. Hogyan is kell szólni? Nyájasan vagy nyálasan? Ezt a leckét még nem tanultam meg.

Sajnos, az is zavar, ha mást látok kiírva, mint amit gondolok.

Kicsi vagy még, mondom magamnak – majd belenősz. Még egy kis kompromisszumkészség, némi lakk, és kész a felnőtt magyar állampolgár.

Még néha undorodom egy picit, de már van mitől. Már vannak alkuk, és még kicsit gyerek vagyok. Hol a határ? Mindenkinek másutt. Jó néhány ismerősöm megfertőzte magát a KISZ-szel – téve sok-sok hasznosat. Én is. Mégis, idővel egyre többen visszavonulnak; talán nehezen bírják a kompromisszumokat. Túl sok mindenért kellett lemondani kevés eredményért. De lehet-e hagyni azt a keveset? Ez is lelkiismereti kérdés, mint a kompromisszumok kötése. Hol a határ? Én már csak írok. Megnyugtatóbb.

Politika? Csak egy kicsit, hogy meg ne ártson. Még egy kanállal – ugye, milyen rosszindulatú vagyok? Pedig így van. A kormányprogramra gondolok. Mindenütt róla volt szó, minősítették, bírálták, fejlesztették. Majd megvitatták és elfogadták. Mind nagy kanállal, majd ezek után maga a földi halandó is hozzászólhatott: megjelent az újságokban – utólag –, hogy meg ne ártson. Ez nyilvánosság-politika? Köszönöm, nem kérek!

Magát a kormányprogramot nem minősítettem, csak a tálalását. Erről írtam az előző számban is. Nem olvastad? Cinikus volt – gyengéd kezek megóvtak tőle.

Cinikus? Inkább elkeseredett.

Büntetőjogi felelősségem tudatában kijelentem, hogy ez a cikk előítéletekkel teli, rosszat akar, hangulatot kelt, stb. Így hát ne borongj rajta, nézd inkább a körúti lányokat, hallgass R-GO-t, és ne törődj a világ bajaival!

De legalábbis ne emeld fel azt a bizonyos néma telefont.

Ismeretlen szerző