Az idei gólyatábor szervezési része számomra azon a gyűlésen kezdődött, ahol először kezdtünk ötletelni a különböző funky elemekről; átbeszéltük, hogy miről is szól ez az egész, majd többek között kiosztottuk az egyes feladatokat is: ki feleljen a pólók, a foltok, a karszalagok mintázatának megtervezéséért és még sok egyéb másért is. Ezek közül én feleltem a gólyapólók, a karszalagok, illetve a nyakbaakasztó mintázatának elkészítéséért. Akkor még bele se gondoltam, milyen lesz ezeket viszontlátni mind a kb. 470 gólyán, aki beteszi majd a lábait a tábor kapuin, és ezt eddig a pillanatig sem tudom szavakba önteni. Ezt követte, hogy jelentkeztem seniorkórus tagnak, illetve felkértek dekorfőnöknek közösen egy rendezőtársammal.

A tábort egy elég kemény és hosszú hét előzte meg nekünk. Mi még így is talán a szerencsésebbek közé tartoztunk: a rendezők között ugyanis volt egy csapat, akik addigra már bőven több, mint egy hónapja dolgoztak azon, hogy végezetül egy ennyire jól megszervezett és maradandó élményeket hagyó gólyatábort tudjunk összehozni. Azon a héten lényegében látástól vakulásig csináltuk a dekort: felkeltünk, beszer körútra mentünk (ha kellett), utána egy minimális ebédszünet, majd éjfélig, hajnalig dekorozás, már amikor nem kellett éppen egy teljesen másik dologgal foglalkozni (mint például munka, seniorkórus). Volt valamilyen különleges hangulata annak, amikor a szünet mindössze annyit jelentett, hogy rendeltünk kaját magunknak, majd azt ott helyben abban a tanulóban fogyasztottuk el, ahol egyébként a dekoros munkákat végeztük.

Így visszagondolva rá, végigcsinálnám még százszor. Emlékszem, amikor először álmodtuk meg a dekorációt: “Mennyire jól nézne ki például egy hajóroncs a csillag mellett!”, mondtam, akkor még nem is sejtve, mennyi munka lesz vele. Rengeteg ötletünk volt, és ami a legszebb az egészben, hogy ugyan sokszor nem láttuk a végét a munkálatoknak, minden tervünket sikerült megalkotni. Sose fogom elfelejteni azt a pillanatot, amikor először felraktunk pár viharlámpát, begyújtottuk őket, majd legalább öt percen keresztül csak álltunk és néztük őket, arra gondolva közben , hogy “Megcsináltuk!” – ahogy az emberek arckifejezése is megmaradt, akik mind csodálva nézték azt a hajóroncsot, amit mi alkottunk meg.

A tábor alatt számomra a legtesthezállóbb feladatot sikerült megkapnom: azon csapat tagja voltam, amelyik egyszerre felelt az operatív részekért (mint például a gólyák kajáltatása, pakolás, stb.), valamint a városépítős program lebonyolításáért. Én mindig is az introvertált személyek számát növeltem, szóval a háttérmunkálatok végzésében tökéletesen megtaláltam a helyemet. Viszont bennem van az is, hogy szeretném minél inkább fejleszteni azokat a képességeimet, ami bármiféle emberi interakciót kívánnak, erre tökéletes lehetőséget adott a városépítős móka, melynek során – úgy érzem – most is sikerült némileg finomítani ezeken a képességeimen, mindezt ráadásul úgy, hogy közben nem éreztem ezt kényszernek.

Életem egyik legnagyobb lépésének érzem a seniorkórusban való részvételt. Már nem emlékszem, mi járhatott pontosan a fejemben, amikor jelentkeztem arra, hogy szívesen énekelnék egyedül 470 gólya és rengeteg senior előtt, de abban biztos voltam, hogy el tudom képzelni magamat, miközben ezt véghez viszem. És végül így is alakult, én lettem az az ember, aki kiállt rengeteg másik ember elé, és egyedül énekelt. Nem mondom, hogy egy pillanatig se bántam meg a döntésemet még a próbák során. Jópárszor volt, amikor még csak a seniorok előtt próbáltuk el, hogy azt éreztem, teljesen elrontottam, még olyankor is, amikor általában nem is volt észrevehető.

Eközben viszont annyi támogatást kaptam, hogy egy pillanatig se éreztem, hogy magamra hagyott volna nemcsak a kórus, de a teljes rendező gárda se. Ahogy bíztatott mindenki, nem kényszerített, hanem segített az utamon, és kiállt mellettem. Ezek az élmények azok, amik miatt – így utólag – már egy pillanatig se bánom, hogy elvállaltam. Még akkor se, ha tudom, hogy minimálisan, de beremegett ugyan a hangom, amikor a gólyák elé álltam ki. Nem ez számít. Hanem az, hogy ezzel sikerült nekik is maradandó élményt adni  – de ami talán még lényegesebb, az a csapatmunka, az a támogatás, amit éreztem és kaptam tőlük.

Csapatmunka. Az nem kifejezés. Ilyen rendezvények lebonyolítása során jövök rá mindig, hogy valójában mennyire össze tud fogni a gárda, ha valami fontos a tét. Kemény volt, megviselt és kimerített az elmúlt pár hét, de teljesen megérte. Megérte, mert rengeteg embert ismerhettem meg közelebbről a gárdából, olyan csapatmunkát tapasztalhattam, amit nem gyakran lát az ember, a tőlük kapott támogatásról nem is beszélve. Máig hihetetlennek gondolom azt, hogy annak ellenére, hogy soha nem voltam az a típus, aki szeretett volna eljárni a hagyományos értelemben vett bulikba, és soha nem is voltam valami nagy társaságkedvelő személy, megtaláltam köztük a helyemet. Emiatt pedig hatalmas köszönettel tartozok az egész gárdának.

A Gólyatáborról készült képeket köszönjük a SPOT fotóskörnek, aki pedig videókon szeretné még egyszer felidézni az élményt, az bármikor megtekintheti a tábor felvételeit a BSS archívumában!