Claire Boucher 1988-as születésű vancouver-i zenész. Előadói nevén Grimes, 2010-ben adta ki az első stúdióalbumát Geidi Primes címmel. A lemez címe Frank Herbert Dűnéjére való utalás. Közhely, de nehéz megmondani, hogy mi is volt a zene, annyi biztos, hogy a Dűne földöntúli hangulatához illett. A törzsi kántálásra emlékeztető énekek, az akusztikus hangszerek keveredése az elektronikus dobbanásokkal, az elnyújtott atmoszférikus hangulat, mind valami furcsa fantáziavilág termékei voltak. Az élvezetre viszont nem lehetett panasz, ha valakiben megvolt a hajlandóság, akkor mélyre lehetett merülni ebben a rendezett káoszban, mert bár a dalokban volt valami félelmetesen furcsa, de ha átadta magát a hallgató a zenének, akkor egy különleges idillben találta magát. A második albuma, a Halfaxa ugyanerről szólt, talán játékosabb volt, dallamosabb és több zaj keveredett benne. Az igazi népszerűséget a Visions című lemez hozta meg Grimes-nak, főleg két számnak köszönhetően: ezek egyike volt a Genesis, ami az előző albumok kaotikusan kavargó hangjaiból valóban valami formálodó és születő popzenét jelentett, a másik pedig az Oblivion, ami az elhagyatottság melenkóliájának szimfóniája

.

Három év várakozás után jelent meg az új album, az Art Angels. Érdekes volt figyelni, hogy amikor promózta az albumot, akkor az interjúiban milyen szemléletváltozáson esett át Claire Boucher személyisége. Régen zavartabbnak tűnt, mint az a zenész zseni, aki nehezen kontrollálja a publikus perszónáját, de az alkotás folyamatába teljesen bele tud feledkezni. Az önállóságra, az individualizmusra, az önkifejezésre való hajlam megmaradt, de eközben arra is az igény, hogy valami nagyobb ívű készítsen. Nem mondom, hogy az új album sokkal felnőttebbnek tűnik, de annyi eltérés van az előzőekhez képest, mint amikor egy korai húszas éveiben lévő személy az egyik útkeresésből egy másikba esik. Így jelent meg Grimes zenéjében egyre erősebben két gondolat. Az egyik a feminizmus. A másik pedig a popzene iránti rajongás, végre akart valamit készíteni, ami hasonlít a kedvenceire, mint például Mariah Carey dalaira. Egy biztos, nem lett olyan.

Valahogy viszont közelebb került az egész zene egy valós személy értetlen vívódásához. Egy olyan nőéhez, aki próbálja megérteni mi történik körülötte. Az albumról kiadott első demo a RELiTi volt. „When we were young, we used to live so close to it // And we were scared that you were beautiful // And when I peered over the edge and seen death, if we are always the same…” Az Art Angels sokkal inkább szól arról, hogy ki az, akinek „escapist” vágyálmai vannak, mint ezekről a fantazmagórikus álmokról. A zene is felszabadultabb, szóval egyenesebben hat az érzékekre. Mégis a legsemmitmondóbb számok azok, amik valamilyen egyszerű popideált közvetítenének, például a Flesh without Blood. „Live as yourself // You claw, you fight, you lose // Got a doll that looks just like you // Remember when we used to say // “I love you” almost every day // I saw a light in you //Going out as I closed our window // You never liked me anyway…” A közvetlen dalszöveg, a közvetlen dallamok, viszont pontosan anélkül az eltúlzott, egyszerű grandiozitás nélkül, amitől az igazán intenzív popzene jó lesz. Grimes itt sokkal inkább hat valakinek, aki professzionális kivitelezéssel imitálja a popzenét, mint aki popzenét csinál, ahogy bevallása szerint tenné. Viszont az albumnak vannak továbbra is feledhetetlen pillanatai, főleg a második felén. Például a videójátékokhoz illő bináris prüttyögéssel induló, majd feminista fehangokkal bíró World Princess II-ben, ami sokkal őszintébben hat dühösnek, mint egy öntudatra ébredt nő, aki végre mer rendelkezni azzal, ami a birtokában van. A ritka pillanatok egyike, amikor az furcsa lepelbe burkolt gondolatok sokkal hihetőbben csengenek, mint amikor ugyanaz beszél egyenesen egyszerű vágyakról. De ugyanilyen indulatos a szintén izgalmas Janelle Monáe-val közösen készített Venus Fly, ahol egymásnak válaszolva, erőteljes basszusokkal megterhelten énekelnek a nőket kísértő szemekről, valamint a sajátos punk esztétikájukról, ahogy azt tesznek magukkal, amit akarnak. „Why you looking at me again? // What if I pulled my teeth? // Cut my hair underneath my chin // Wrap my curls all around the world // Throw my pearls all across the floor // Feeling my beat like a sniper girl // (Cause I want it more)”

Egyszer volt egy hasonló album, ami pont fordítva csinálta azt, mint ez. Lady Gaga ARTPOPjára gondolok. Lady Gaga a saját történetét úgy meséli, hogy éjszakai bárokban művelte a saját művészetét, amikor megtalálta egy producer, aki meglátta benne a tehetséget, aki képes tömegeket is megszólítani. Egy éjszakán át síratt azt, aki volt, hogy maga mögött kell hagynia, de végül a népszerűséget választotta. Aztán az utolsó albumát mégis ARTPOPnak nevezte el. Az az album viszont egy dolog volt: presztízs szex. Érdekes volt, mert mint az Art Angels valami művészi eszményt akart megfogni. Viszont Lady Gaga minden egyes számából sütött az, hogy azért vágyik a különlegességre, mert ez imponálhat. A művészet szinte a szex szinonimájává vált, és az énekesnő perszónája pontosan úgy beszélt a tárgyiasításról, a termékszerű zenéjének eladásáról, mint aminek maga is részese. Ahogy az ARTPOP szövege mondja: „A hybrid can withstand these things // My heart can beat with bricks and strings // My artpop could mean anything… We could, we could, belong together (artpop)… Come to me, without your sub-techs and fantasy // Just do the thing that you do // For my love is you” A furcsa sorok, mind valami pozőr presztízs kérdést jelentenek, amikor valaki a saját különlegesség tudata miatt válik azzá, ami lett. Így valahogy nagyszerű az ARTPOP, mert egy őszinte, céltudatos hazugság a művészet mibenlétéről. Ezzel szemben az Art Angels, bár az eredmény elég hasonló, valami underground hatású a tömegeknek szánva, de mégis más: egy olyan komplex munka, ami a popzene eszközeit használva szólal meg.

Grimes mindig olyan volt, mint egy weirdo, kocka álom. A magas, kislányos énekhang, az introvertált személyiséghez tartozó dalszövegek, az, ahogy látszott rajta, amikor a klipjeiben látod, ahogy elmerül abban a külön világban, ami önmaga. Az egyik legjellemzőbb egy nem hivatalos Youtube megjelenés, Christmas Song II címmel. Mialatt Claire Boucher egy baltával ugrál, és gázmaszkban táncol, a mostoha testvére rappel a karácsonyi csengettyűk hangjára. „Lemons in the field, mangoes in the sun, ice in the hose, Christmas is no fun. Present under tree, just killin’ sprees…”, majd „It’s motherfucking Christmas! / I’m the Grinch, motherfucker!” Ahogy a refrén mondja. Viszont a technikai tudás mindig az egyik legfontosabb része volt a repertoárjának, a mai napig fontos értékként említi, hogy a hangszeres játéktól kezdve a stúdiómunkálat minden részéig igyekszik rajta tartani a kezét végig a zenéjén. Kezdetben az Apple GarageBand szoftverét használta, amit sokan egyfajta sznobizmusból méltatlan eszköznek tartanak egy komoly album elkészítéséhez, de azóta az eszköztára csak nőtt, a produceri munka kifinomultsága az egyik jellemzője lett a munkáinak.

Az Art Angels egy érdekes album egy érdekes személytől. Pontosan az, amiért részben nem érdemes zenét hallgatni: kikacsintós utalás a popzenei előképekre, megzenésített elvek és útkeresés a fellengzős művészet nevében a zene terén. Másrészt az, amiért érdemes zenét hallgatni: kísérlet a hangokkal és dallamokkal, indulatok és érzelmek által inspirált hangjegyek és virtuozitás a szintetizátorral és más hangszerekkel.

Kaszás Valér