Mint a Hold fénye egy ködös éjszakám,
úgy ragyog az arcod, mikor nézel rám.
Két kis bolygó, messzi-messzi csillagok,
csillámló szempárod súgja, itt vagyok!
Itt, s lassul az órában a mutató,
figyelem e csodát, mint egy kutató.

Titkos összefüggését e rendszernek,
rezzenését minden egyes sejtednek.
Mert úgy épül fel arcodnak vonása,
mint lüktető erek tóvá folyása.
E víz köré épül maga az élet.
Fák közül szál a hangod, madár-ének.
Mögötte homok dűnéket fúj a szél,
gödröcskét hagyva, míg a mosolyod ér.
Mészkő hegyeket rejt egy keskeny árok,
homályában édes ízek, puha álmok.
Hosszú mezőkön nő a barna búza,
illatát a szellő arcomba fúja.
Forró vulkán él a föld mélye alatt,
forrásából sok láva-patak fakad.
Érezni lágy és gyengéd dobbanását,
az élet erejének lobbanását.

Mert lángba borít ez örök lüktetés,
édesen fájó, keserves büntetés.
Mégis csak ezt az egy bolygót kutatom,
mert ennek már látványa is jutalom.
Mint száraz sivatagban a hó-virágom,
Ez az én drágám, ez az én világom!

– Gab