Anno volt egy középiskolai filozófia verseny a Miskolci Egyetemtől, amire minden évben írtam egy pályázatot. Épp a saját nevemre Google-ztem, amikor megláttam, hogy ez még mindig létezik, teljesen megörültem, és elkezdtem olvasgatni az idei pályázatokat. (Itt lelitek meg őket!) Amiért megosztottam, mert volt egy kifejezetten érdekes darab: Madarász Kata: Van-e társadalmi haszna a bölcsészetnek, vagy legyen mindenki informatikus, mérnök, közgazdász vagy jogász? Hmm, jó kérdés, érdekes látni, hogyan látják azok, akikből a jövő egyetemistái lesznek. A saját hozzájárulásom informatikusként a régi pályázatom, a “Jobbá teszi-e a művészet az embert?” című. A tovább mögött asszem nem tudom, hogy a mondatok felével mire is akartam gondolni.

Jobbá teszi-e a művészet az embert?

Nem tudom. Szókratész azt állította semmit sem tudott, és azért volt bölcsebb másoknál, mert ő bevallotta, hogy semmit sem tud. Nos, én annyit tudok, bevallom, hogy valami létezik. Van egy olyan emberi szokásunk, hogy szeretünk pontosítani, megtudni mi micsoda, definiálni. A filozófiai kérdésfeltevés az egyik módszer arra, hogy próbáljunk válaszokat szerezni a valamiről. Mi a mindenség? Ez úgy-ahogy magában foglalja az egészet. Aztán általános részkérdések jönnek: mi az ember? Létezik-e Isten? Ha igen, mi Isten? Majd a specifikusabb kérdések: mozgásban vagyunk, esetleg örök állandóban élünk? Az ideák mintájára készült-e az a barlang, amiben élünk? Barlangban élünk? Jobbá teszi-e a művészet az embert? Nem tudom.

Nehéz válaszolni, főleg ha beismerjük: szinte semmi sem biztos. Descartes volt az, aki a híres történet szerint arra vállalkozott, hogy lerombolja ismereteit, és utána újraépíti magát. „Gondolkodom, tehát vagyok.” Ebből indult ki. Esetleg még az érzékelésünk lehet egy biztos pont. Valami olyan létezik, amitől olyan környezetet érzékelek, mint amilyet jelenleg magam körül. Tovább? Innentől senki nem vonhatja kétségbe a keresztény világnézetet, de az is lehetséges, hogy én vagyok az egyetlen létező lény, míg mindent a képzeletem teremt, viszont a materialista nézet sem ér sokkal többet. Az emberi objektivitás körülbelül ennyit ér, helyzetünkből senki nem tudja bebizonyítani mi az igazi nagy igazság, mi a létezés. Descartes szerint feltehető egy rosszindulatú demiurgosz, kézműves isten, létezése, aki a világot a maga gonosz módjain mozgatja, de később gondolatmenetében kizárja ennek lehetőségét. Önkényes lépés. Tökéletesen elképzelhető ez az eset is csakúgy, mint egy jóindulatú Isten létezése. Descartes-nak azonban szüksége volt erre a kizárásra, mert különben nem folytathatná logikus magyarázatait. De lássuk be: nem általános igazságokat taglal emiatt, hanem az ő saját véleményét. Szubjektív. Az embernek ez a sajátsága, átok és áldás, képtelen rá, hogy objektív legyen. Objektív a mindentudó lehet.

Mégis mi értelme, akkor próbálkozni a kérdés megválaszolásával? Miért ne akarnám megválaszolni? Egy út vezet előre, aminek a végén lehet nem lesz semmi olyan, amit vártam előre, de akkor is egy út és valamerre el kell indulni. Vagyis nem kell. Mégis a pályázatban volt egy olyan kérdés jobbá teszi-e az embert a művészet?

Thomas Mann: A varázshegy – nagy kérdések

A varázshegy egy különleges regény a szememben: filozófiai kérdésekre keresi a választ egy művészeti alkotás keretein belül. Különösen egy fontos kérdésre van kihegyezve: hogyan hatnak az emberre a filozofikus igazságok, ha azokat kiszakítjuk teljesen az élet szolgálata alól?

A történet szerint Hans Castorp egy tüdőszanatóriumba érkezik, ahol unokatestvérét látogatja, később nála is betegséget fedeznek fel és évekig marad ott. A történet nem a leglényegesebb momentum, egy kapocs mely összefogja az író gondolatait, viszont kifejezi a valódi élettől való távolságot. Egy tüdőszanatóriumban az emberek pihennek. Nem részesülnek a mindennapi harcokból, nem kelnek fel mindennap úgy, hogy tesznek valami fontosat, még a saját kicsiny életüket is pazarolják. Egy megállóban vannak, gyógyulásra várnak a vakvágányukon, ahova kényszerű okokból kerültek. A bentlakók azonban elvesztik a kapcsolatukat a külvilággal, saját mikrokozmoszuk válik életükké, amely nem kecsegtet így már továbblépéssel. Kirándulás Thomas Mann fejébe. A tüdőszanatóriumban az emberek felmondják az ő meglátásait a kinti világról, de ha egyszer beléptek nem térnek vissza, ezáltal létük értelmetlenné válik. A regény érdekessége a finom iróniája, amely folyamatosan elítéli a történő eseményeket. Két filozófus, a humanista Settembrini és a jezsuita Naphta vitája a legerősebb példa erre. Elméleti kérdéseket feszegetnek, örök ellentétei egymásnak, saját világképüket mutatják be hosszú oldalakon keresztül. melyek az ember életére nincsenek hatással, választ kapunk általuk az összes olyan kérdésünkre, ami nem is érdekel minket. „Velük tartok lelkemben, és nem Naphtával… egyébként Settembrinivel sem: mindketten fecsegők.” Említi Hans Castorp mestereiről, akik elméletben megváltották már a világot egymástól. A könyv filozófia értéke ezekben az elmélkedésekben rejlik, míg a művészeti értéke abban, ahogy elítéli ezeket az elmélkedéseket, az összes elméleti fejtegetést szembeállítja mással, ami semmissé teszi ellentétével, a való életre való vágyakozást jeleníti meg értékként csak végső következtetésként. Fecseg a könyv.

Az egyetlen élet közeli élménye a főhősnek, amikor beleszeret egy Clawdia Chauchat nevű nőbe. Settembrini Lilith-nek nevezi, elítéli érte a férfiút. Közben egyik orvosa próbálja egy előadássorozaton megmagyarázni az embereknek a szerelem mennyire ártalmas, gonosz érzés. Az unokatestvér halálánál is bonyolult gondolatokat hallhatunk, a halált elméleti szinten teljesen körüljárjuk. A varázshegy az élet távoli bölcsességes gyűjteménye, amely tudja magáról csak egy bölcsességes gyűjtemény. „Igaz az, ami az embernek üdvös… A keresztény századok teljesen egyetértettek abban, hogy a természettudományok emberi szempontból mennyire jelentéktelenek. Lactantius, akit Nagy Konstantinus fia nevelőjéül választott, egyenesen felveti a kérdést, milyen boldogságot nyer vele, ha tudja, hol ered a Nílus, vagy mit fecsegnek az égről a fizikusok.”

Igaz. A természettudományok is egy világmagyarázatot biztosítanak, de az emberi létet kémiává, biológiává egyszerűsítik. Lehet, igazuk van. Mindazonáltal a művészet valami különleges, ami miatt épphogy nyerünk boldogságot is. Ez fontos. A filozófia és a tudományok erre nem képesek, nem képesek kielégíteni gyarló emberi szükségleteinket. A filozófia prédikál a jóról, mégse biztosít örömet. A filozófia megpróbál jobbá tenni, ahogy a könyvben is a hosszú fejtegetések erre buzdítanak, mégse találják azt. A filozófia egy megközelítése a kérdéseknek, egy szerintem olyan megközelítése, amely nem fog válaszokat adni végső soron. Szerencse van más megközelítésünk is.

Mi a művészet?

A művészet az a dolog, amiről nem érdemes definíciót írni. Ha a filozófia során az ember megpróbál valami abszolút kezdetlegestől eljutni a saját életéhez, akkor a művészet olyasmi, ami során az ember a saját életéből próbál valami nagyobb felé jutni. A művészet igazán nem éri el soha ezt a nagyobb dolgot, de az életünkről beszél. Szubjektív. Az alkotás olyan dolog, ami az ember és a világ határán alakul ki a kettőből, a művészet nem dogmatikus, inkább vélemény. Párbeszéd emberek között. Inkább.

Lehet, az életnek semmi értelme. Ha csak anyag létezik, és semmi más, amivel kapcsolatban van, akkor a létezés értelmetlen, csak létezés. Az ember ebben az esetben is képes lenne gondolkodni, de csak megfelelő atomokból felépülő dolgok lennénk, amiknek akkor sem lenne más funkciója, ha egy szikladarabként állnának össze. Létezhet Isten is. aki a Biblia szerint hat nap alatt teremtette a világot, hetediken pihent. Számunkra ez lényegtelen. Nem az a fontos, hogy mi létezik, hanem amiben hiszünk. Én abban is hihetek, hogy egy gumipolip teremtette a világot egy óriási fürdőkád közepén, vagy elfogadhatom a Kalevala történetét, de Zeusz létezését sem zárom ki. A keresztény világkép számomra túl ájtatos, kiszolgáltatott egy felsőbb hatalom számára, ezért nem hiszek benne. A Zeuszról szóló mítoszok izgalmasabbak, mint a Biblia tanmeséi, szerintem közelebb is állnak az ember természetéhez gyakran.

Az ember öntudatos léte határoz meg mindent önmaga számára, mert a világ bennünk jelenik meg, mi fogjuk fel, mi dolgozzuk fel, amit érzékelünk, kommunikáció bentről kifelé, kintről befelé, tudat és anyagiság a kettőssége. Ez így száraz. Jobban hangzik a mesés magyarázat. A hit ezért fontos, mert egy olyan világot alkot képzeletükben, amilyenben tudunk élni. Ma a filozófia magyarázatokat az emberek többnyire ignorálják, el vannak foglalva az élet apró problémáival. Isten alulmarad a havi fizetéssel szemben. Másrészt ez rossz. Az élet elveszti minden varázsát, felkelünk, dolgozunk, hazamegyünk, alszunk. Közhelyek azért léteznek, mert közhelyes az életünk. A művészet valami olyan, ami képes változtatni, képes mindenkiben megtalálni a fontosat, képes tartalmassá tenni, az apróságoktól, a világháborúkon keresztül, a kozmikusan nagynak látszó dolgokig, míg pontos magyarázat nincs is, nem is kell, mert ott van a poros pokoltól, a szürke városokban és a zöld fák lombjain, fel a fénnyel telt mennyekig az élet mögött. Az élet maga számottevőbb, mint a cél. Az úton végigmenni valahogy. Valahogy akárhogy. Lehet öngyilkosnak lenni, vagy képeket festeni. Eleinte üres az életünk, megtölthetjük, amivel csak szeretnénk, mert mi vagyunk Isten, mindenki egy Isten, Óz a függöny mögött. Az irónia, hogy vágyunk valamire magunk felett. Ha Isten egyedül teremtett hat nap alatt, akkor ugye milyen magányos lehet most?

James Joyce: Ulysses – a világ, mely hasonlít a miénkre

Az Ulysses az irodalom egyik csúcspontja, rengeteg rétege van, lehetetlen általánosítani. Joyce ezt azzal érte el, hogy megpróbálta dokumentálni a világot. Alapvetően sikertelenségre utalt feladat, mert képtelenség. A tökéletes dokumentáció maga a dokumentált dolog. Ettől függetlenül a világ egyik legnagyobb könyve. Saját céljait sosem tudta elérni, de saját könyvei istenévé vált, teremtett egy világot. Az Ulyssest próbálta a világból felépíteni, azt felfogni, majd könyvébe belehelyezni. Objektív célokra tört, de ő sem tudott felülemelkedni saját szubjektivitásán. Az Ulyssesen a kiváló szerkesztettségen kívül ott van a művészi érzés nyoma is, mint a világon. A falevelek lehetnének más alakúak is, mint amilyenek. Míg más dolgok szabály szabta dolgok: a dolgok lefelé esnek. A világ kettős, logika és talán valami káosznak nevezhető dolog keveréke.

Az Ulyssesen már érezhető a céltalanság is. Ha nem a mi világunkból építkezne, nem jelentene semmit sem mások számára, csak Joyce-nak lenne a saját játszótere. A Finnegan ébredésében még tovább fokozza az elszakadást a világ konvencióitól. Az igazi művészet a teljesen szabad irányú teremtés lenne, de az ember egy vékonyka lánccal akár, mindig kötött ehhez a világhoz. Különben nem lenne ember. A varázshegy ettől a világtól távol beszél erről a világról, az Ulysses jogosan megy messzebb tőlünk, feldolgoz, de maga már nem erre a világra koncentrál teljesen, bár utal rá, Joyce a művészetet magában akarta elérni. Joyce közönnyel igyekezett alkotni, kívülről, mint egy isten. Azonban ember volt, és fájhatott neki az a hiányzó emberi szubjektivitás, még ha megannyi mindent is kapott érte. Ennek erejéről szól az Ulysses végső gondolata: „… és előbb átöleltem igen és magamhoz szorítottam úgy hogy érezze a melleimet tele parfümmel igen és a szíve ütött mint a bolondóra és igen mondtam igen legyen Igen.” Az Ulysses legnagyobb hibája, hogy új utakat keresve elfelejti a művészet egyik fontos feladatát. A művészet része az is, hogy más emberek számára biztosítson valami szépet. Joyce erre nem törekedett önkényesen művészkedett. A hiányzó emberi szubjektivitás, ami naggyá tette, ugyanúgy a könyv kárára is vált. Erre példa, amit ő maga mondott: „Joyce Ulyssesében sokkal kevesebb a »kitalálás«, mint azt gondolnánk. Ne feledjük, hogy Ellmann név szerint azonosítani tudta a XV. epizód utcalányait! »Sajnos, nagyon szegényes a fantáziám« – panaszkodott az író 1917. április 19-én kelt, Ezra Poundnak írt levelében; és Ellmann ugyancsak azt állítja, hogy nyelvi találékonysága mellett Joyce legfőbb erőssége az elsősorban családi vonatkozású önéletrajzi elemek irodalommá való átlényegítésében rejlett, továbbá abban, hogy »zseniálisan tudott plagizálni«, és mesterien dolgozta ki mások ötleteit.” (Egon Naganowski: Joyce) A könyvből hiányzik az a dolog, ami megragadná az olvasót, például az érdekes történet, talán ez a könyv a világ és nem szép. Főleg nem jó. Leopold Bloom a könyvben mindennapi barangolása során semmi magasztossal nem találkozik, semmi szorosan a jó fogalmához kapcsolódó nincsen benne, csak egyszerűen él hétköznapi ember módjára. Stephen Dedalus, az író szimbóluma keresi a jót gyakran, de nem találja, csak valami magasabban éli életét. Persze az kérdéses magasabb-e az egyszerű életnél a művészek vívódása.

Ilyesmit mond az elemzés. Ha elemeznem kellene, ezt mondanám. Az Ulysses egyike azoknak a könyveknek, amelyeknél az elemzés nem tud a könyv igazi értékéről beszélni. Ez ellen szól, hogy értelmezéséhez rengeteg ismeretanyagra van szükség, és a magyarázat könnyebbé tesz sok mindent. Megértem. De egyszer az Ulysses-nél különösen éreztem, hogy mennyire más elemzést olvasni, és mennyire más leülni egy este és olvasni belőle tíz oldalt.

Mi a jó és a rossz?

Egyetemesen mi a jó és a rossz ebben a világban? Ha létezik Isten, akkor őtőle kell megkérdezni ezt, egyik ember se tud felelni rá. A jó és rossz mindenki magán problémája az élet emberi szintjén. Jobbá teheti-e az embert a művészet? Így ez megválaszolhatatlan.

Platón: Az Állam – a demagóg jó

Platón egy elképzelt filozófiai beszélgetés ír le, melyet Szókratész folytat alkalmi beszélgetőtársaival. A beszélgetésben egy ideális államot igyekszenek felvázolni annak minden részletével, lakosainak életmódjától a társadalmi szerveződésig. Filozófiai szabályokat állít fel, elméletben körül határol mindent. Elméletben, mert a valós életben azért nem működik egyetlen politikai rendszer sem, mert az emberi sokszínűség nem engedi ilyen élettér létét. Valami mindig problémát jelent valakinek. Spárta létezése az ókorban valamelyest ellentmond ennek, mintája is volt Platón államának. Az emberek egy kialakult világképpel nehezen vehetők rá egy diktatúra elfogadására, de Spártában már a gyerekek nevelésével megkezdték a rendszerbe való beilleszkedésüket, alárendeltek mindent a közösségnek. Az ilyen közösségek egyet jelentenek a szabadság elvesztésével is, és ez a művészetek kárára is vált. Az ő szempontjukból nézve azonban érthető, hogy ez a társadalmi forma a helyes: miért is lenne szüksége egy egyenrangúságra épülő társadalomnak a művészetre, ami képes kifejezni az egyéniséget? Az emberek közös érdeke a túlélés, és a szaporodás. Nem kell nagyobb célokat keresni, csak önnön fajunkat fenntartani, és biztosítani a jövőt az utódainknak. Ehhez nem kellenek szobrok, elég kihegyeznünk egy követ a vadászathoz, nem kellenek versek, elég a lakonikus beszéd is. Persze mi a túlbonyolított életünk bürokráciájában feltesszük a kérdést: mi értelme van csak létezni? A mási végletben keresünk és keresünk, el is felejtjük, hogy mi kik vagyunk, csak keresünk valamit. A művészet azonban az embert testesíti meg. Spárta ott bukott meg, amikor a lakosai rájöttek, létezik egy olyan világ a falain kívül, ahol létezik az egyén, nem csak a kollektív állam teste. Athén akármennyire is erkölcstelen volt, szenvedett a politikai hatalom játszmáitól, létezése szabadabb volt. Szabadság. Művészet. Két fontos dolog, amiért többek vagyunk, mint egyszerű állatok.

A görög filozófia egésze gyakran hagyta logikus számításain kívül ezt a szabadság-művészet kettőst. Nézték az életet, majd szabályokat írtak, és ezekhez a szabályokhoz próbáltak hozzáigazítani azután mindent. Úgy tettek, mintha az ember körülírható lenne matematikával. Platón állama matematikailag tökéletes, de senki sem 42. Platón hibája még gyakori demagóg viselkedése: ő azt mondja valamire jó, és szerinte kénytelenek vagyunk ezt elfogadni. A jó és rossz egyéni fogalmak, gondolhatjuk sokan, hogy az emberölés rossz, valaki szerint mindig jó lesz. Ez is egyéntől függő. Matematikailag: a kettes számrendszerben nem is létezik a 354+697 művelet így leírva, más és más számrendszerekben gondolkodunk. Azonban Platón igenis, sokat tudott az életről, művei a mai napig meghatározzák Európa gondolatvilágát.

Cél tehát a tökéletes közösség, az ember alkotta államok állama. Ennek az államnak az élén a filozófusok állnának, hiszen ők azok a gondolkodok, akiknek a bölcselkedése meghatározná a rendszer működését. De honnan tudják, hogy amit ők jónak tartanak az tényleg jó? Talán ő ismeri az egyetemes jó definícióját? Nem hinném. Platón már régen élt, azóta többen is próbálkoztak fensőbbséges államformák kialakításával, ott volt az egyenlőségre törekvés, a kommunista rendszerek ideológiájával. Nem volt képes senki sem fenntartani, elbuktak. Platón diktatúrájában feltételezi, az emberek elfogadják az ő eszméit, azt mondja, el kell fogadniuk. Ha képes erre rávenni az embereket, akkor szerintem megalkothatja a tökéletes államát. Ami azért tökéletes, mert tökéletesen olyan, mint amit elképzelt. Elméletben minden államforma tökéletes, mert elméletben ideálisan működnek, mindenki betölti benne az elfoglalt helyét. Az embereknek pedig nem marad meg a saját, egyéni szabadságuk. Szabadság nélkül pedig nincs művészet. Platón kitiltja azokat a fajtáit a művészetnek az államából, amit ő károsnak tart. Szerinte tehát a művészetek tehetnek rosszabbá, ezáltal védekeznie kell ellenük. De amikor megteszi ezt, a maradék, amit meghagy az embereknek már nem lesz művészet, csak valami korlátolt és csonka. A művésze több mint a jó és a rossz. Platón szerint egyfajta utánzás és elbeszélés keveréke. Az utánzás során csak erkölcsös dolgokat szabad megjeleníteni, ezáltal távol akarja tartani a rosszat. Ő például nem engedné a mítoszok ismeretét, az istenek emberi viselkedése miatt. Zeusz sohasem az erkölcsöt szimbolizálta. Emberek vagyunk, ezt sokan elfelejtik, esendők érzéseink, hibáink és a művészet miatt, de ezek nélkül a jó sem érne számunkra semmit. Mindazonáltal ha az emberek képesek elfogadni az államot, akkor egy virágzó társadalmi formába kerülnek, tehát meg vannak az előnyei. A kérdés: megéri-e elveszteni az egyéniséget?

Szabad akarat és művészet?

A szabad akarat az, ami miatt azt tehetek, amit akarok. Nem biztos, hogy létezik. Lehetséges, hogy az életünket csak szemléljük, mint egy filmet, olyan tökéletesen vetítve, hogy észre sem vesszük, nincs benne szabad akaratunk. Lehetséges, hogy van szabad akaratunk. Megválaszolhatatlan kérdés sok másikkal egyetemben. Ezért az a fontos, hogy lehetőségeinkhez mérten úgy éljük az életünket, ahogy képesek vagyunk rá, nekünk tetszik. Az alkotás olyan dolog, amit mi hozunk létre a világ és sajátmagunk határán. Valami új, valami régiből. Semmiből vajon lehet teremteni? Az alkotásnak, hogy elnyerje formáját, szüksége van a szabad akaratra különben egy gátlásos, hamis alakzat lesz csak belőle, keretek között elértéktelenedik. A nyelvnek van egy normája, amit senki sem beszél. Mindenki eltér ettől. Az emberek káromkodnak többek között. A művészet, ha ezt ignorálná, és nyelvezetileg csak a jót követné, akkor nem lenne teljes, és uniformizálná az embereket, elvenné a művész kezéből a szabad alkotás lehetőségét egy dologban, és már nem is lenne az alkotás művészeti alkotás. Még ha korlátokat is követ a művészet, akkor legalább fel kell ismernie e korlátokat.

A szabad akarat arról is szól, hogy mindenkinek más jelent szépet, jót. Azt mindenkinek magának kell éreznie, mi a művészet szerinte. Picasso képei lehetnek rondák, megvan mindenkinek a saját joga, hogy elítélje azokat. A kép nem lesz se jó se rossz ettől. Univerzálisan szerintem nincs is jó és rossz, bennük lesz az érzéseinknek megfelelően egyes dolgokból jó, másokból rossz. Ha megmondják, mit kell gondolnunk, éreznünk, mit tekintsünk művészetnek, elveszik a szabad akaratunk, akkor nem leszünk képesek alkotni őszintén. A hazugság is őszinte addig, amíg uralkodunk rajta. Végül csak történések leszünk. Voltunk és ennyi. A művészet azonban, meg tudja jeleníteni a szabad gondolatainkat érzéseinket, de ehhez úgyszintén nem kapcsolódik a jó és rossz fogalma szigorúan. A művészet jó is, rossz is.

Művészet a szépről és az aktualitásokról

Sokan beszélnek arról, hogy a művészet célja a jó, sőt az egész életünk célja a jó megtalálása. Tégy mindennap jót! Kerüld a rosszat! Minden napnak valami értékeset kell szülnie. A kisgyerekeket már az első lépéseiktől kezdve próbálják jóra buzdítani. Aztán feladják. a művészet célja így lehetne a nevelés, de nem az.

Az egyik megfontolás alapján egy képgalériába azért megyünk, mert élvezni akarjuk a képeket. Mert szép dolgokat akarunk látni. A legnagyobb megfoghatatlan dolgot, amire csak vágyhatunk. A szépség megfoghatatlan, bár a szavak lehetnek szépek, maga szép nem lehet a szó.„Mindketten annyi golyót röpítenek a másik testébe, hogy szinte már romantikusan hat, amikor holtan a földre zuhannak.” A szépség relatív is. Quentin Tarantino ezzel a mondattal valami szépet akart megragadni, gondolom. Vagy elég a vámpírmítoszok véres perverzióiba merülni, a vérrel kevert szenvedélybe, és ott is, amitől a legtöbben rettegnek, ott is szépséget találhatunk. Mindenki máshol találja meg a szépségét, de a művészek egy része ezt keresi. Edgar Allan Poe állítása szerint A hollót tudatos szerkesztéssel hozta létre, hogy maga alá hengerelje az olvasót, szépséget akart teremteni. Az alkotás ilyenkor érzések közvetítője, mint a líra: lélek a szavak bilincsébe verve. Sok ember szerint ez a mondat nyálas és szánalmas. Sejtem vannak olyanok is, akiknek tetszik. Szubjektivitás, emberiesség, abban a szépség keresése, kinek mi az, művészet. De a jóság itt nem jelenik meg, egyáltalán nem kell a szépnek jónak is lennie.

Vannak biztosan sokan, akik szerint tévedek. De a világ is valamilyen módon, ahogy látjuk egy műalkotás, lehet bírálni azt, ahogy én felfogom. Személyes véleményem tehát, a művészetnek semmi nincs köze a feltétlen jóhoz.

A művészet másik fajtája az aktualitásokhoz ragaszkodik. A művész látja világát és azzal szemben lép fel, igyekszik jobbá tenni azt. Persze kérdés honnan tudja mi a jó? Nem tudja, de tesz valamit, ez mindenkire érvényes, senki sem tudja mi a jó. Abból táplálkozik, ami a művész, itt él és látja, ami itt van, majd beszél róla. A művészt nem az teszi naggyá, hogy tud valami különlegeset, nagyot, hanem az, szólni mer és tud. Ette azt mondanánk harc egy jobb világért. De továbbra is ott a probléma, mi a jó? Itt jelenik meg ez a kérdés, melyre nincs egyetemes válasz. Bár a művész hisz valamiféle válaszban, és küzd érte. Ilyenkor, ha elfogadjuk a véleményét a művészetről, akkor igen, a művészet teheti jobbá az embert. Ez a fajta művészet az emberek hangját szólaltatja meg, szolgálja valahol a mindennapiságot. Mert igazságtalan a kizsákmányolás, de erről vers se lenne, ha nem zsákmányolnának ki. Szerintem a lopás is lehet jó: aki lop és pénzt szerez vele, annak biztosan jó. Másnak nem, ez is igaz. Nézőpontok.

Jobbá teszi-e a művészet az embert?

Hát, őszintén nem érdekel. Pár napja olvastam egy interjút Hajdú Szabolccsal, a 41. Filmszemle-fődíjának nyertesével: „- Egy film készítésének melyik részét élvezed? – Egyetlen élvezetes része van: a legeslegeleje, amikor minden még csak ábránd, tehát a fantáziálás része. Nagyon rövid ideig tart. Az első konkrétumoktól, amiket lejegyez az ember egy forgatókönyvbe, onnantól kezdődik a lealacsonyítás: elkezd kiszaladni belőle minden, ami miatt az ember szívesen megcsinálná.” (origo.hu) Igaza van. Ez a téma a művészetről és jóságról érdekes volt, de aztán rájöttem felesleges beszélni róla. A dolgozat legnagyobb erénye ez a zseniális megállapítás a végén: nem foglalkozom vele, hogy jobbá tesz-e.

Miért? Mert elolvasni egy könyvet, megnézni egy filmet, egy színdarabot, egy képet, egy szobrot, ott, abban a pillanatban köze nincs a jósághoz, sőt még a szépséges eszmefuttatásba se megyek bele. Annyira felemelő, amikor képes magába rántani, és képessé tesz elfelejteni minden filozofikusságot. Neil Gaiman novellák: számomra messze többet érnek, mint akármelyik irodalomtudósok által legnagyobbnak kikiáltott mű. Van egy játék PC-re: The Path. Egy sajátos Piroska és a farkas feldolgozás. Valószínűleg kevesen ismernék el a művésziességet benne, de gyakran több van benne, mint egy modern festményben. Nem érdekel, hogy jobb leszek-e akármilyen művészi alkotástól, az a fontos, hogy ha részt veszek benne, akkor átérezzem azt, amit a művésziességnek nevezhetünk benne. Másrészt örülök, hogy a művészet nem csak jó: mert az életről mesél, és az élet messze nem jó.

De akkor egy végső egysoros, száraz felelet: a művészet tehet jobbá, nevelhet, ha úgy tetszik, de nem feladata, emberibb a jó és rossz filozofikus kérdésénél.