Mi az alapvető különbség a jó és a rossz zene között? Igazából nem is az a lényeg, hogy valami jó-e, vagy nem. Amitől a csütörtöki nap igazán erősnek tűnt a Szigeten, az inkább attól volt, hogy erre a napra rakták be azokat a bandákat, akik a maguk önhitt, “rák’en’roll” módjukon még  őszinte zenét csináltak. Olyan, mint amikor valakit fel akarunk szedni a tömegben. Lehet próbálkozni valami sablonos szöveggel: “Hávié’ vagyok Portugáliából, megnézed velem a sátramat? Milyen a parti? A Duna parti?” Valami ilyesmi lehet a pénteki Avicii, sablonos EDM, valami egyszerű kimért zene, ami nem sok izgalmat rejt, de pontosan azt adja, amire számítunk. A csütörtöki nap együttesei azért ennél szinte végig izgalmasabbak voltak.

A Nagyszínpadon kábé hét negyvenöttől játszott a Foals. A brit banda teljesen korrekt volt erre az időpontra, hozta a kötelezőt nagyjából. A Foals-szal kapcsolatban mindig is az volt az érzésem, hogy egy csapat brit “rock nerd”-ről van szó, ugyebár a stílusuk megnevezésében benne van a “match rock”, de ennek ellenére néha-néha kirobban a zenéjük, és akkor egészen élvezhetővé válik az egész. Nem is meglepő, hogy ezután a koncertjük csúcspontjának mindenki az Inhaler című számot tartotta, és valóban ott volt a legimádnivalóbb az énekesük, Yannis Philippakis indie-rock szenvelgése. A Foals az előző metaforát folytatva már sokkal kimódoltabb zenét játszik, stílussal álltak neki meghódítani a közönséget. Ez az a zenekar, ami ha leszólítana, akkor bízhatna abban, hogy a kidolgozott intellektuális imidzse elvégzi helyette a munkát.

Amire megérkezett az igazi tömeg az az Ellie Goulding koncert volt. Valahogy Florence + The Machine tiniváltozat hangulatom volt. Florence Welch együttese kedden lépett fel, és ahogy számítani lehetett rá a koncertje szinte átázott a nedves és fülledt szeretet hirdetésétől. Az Ellie Goulding jelszava valószínűleg hasonlóan a “love” lett volna, de a maga tizenéves módján, minden grandiózusság és tragédia nélkül.

Ezen a koncerten a legjobb szám még a Major Lazerrel közösen készített Powerful volt, ami talán azért egy jó szám, mert sokkal több benne a pop-zene, mint a szerelem, amiről elméletileg szólna. Itt kifejezetten jót tett ugye a szám szerzőjének, Diplonak a kommerciális munkája, akinek talán az a legjobb tulajdonsága, hogy zseniális érzékkel találja el a mai zenei trendeket. Ezentúl olyan bájos szösszenetek mentek, mint a Szürke ötven árnyalatához használt Love Me Like You Do vagy a Calvin Harris-szel közös I Need Your Love.

A show felénél leléptem az A38 színpadra, mert ott épp egy belga banda a Balthazar játszott. Így végül lemaradtam a Burn pozitív életigenlő üzenetéről (We, we don’t have to worry ’bout nothing // ‘Cause we got the fire, and we’re burning one hell of a something // They, they gonna see us from outer space, outer space // Light it up, like we’re the stars of the human race, human race…), ami azért nem volt annyira para, főleg miután a Balthazar eljátszotta a Do Not Claim Them Anymore-t.

Az A38 sátorban a legjobb, hogy sokkal intimebb teret teremt, mint ami a kinti színpadoknál van, nem véletlen a klubhajó tapasztalata. A Balthazar ínyencségét érzékeltette az a kalapos srác, aki a tömeg között magányosan táncolt, mintha csak egy klipet forgatnának róla néhány elrejtett GoPro-val. Ami egy kissé aggasztó volt, hogy a hangosítók érezhetően nem voltak a helyzet magaslatán, vagyis a basszusok nagyon jól kijöttek, de a magas hangok elvesztek, ami azért eléggé hátrány a gitárzenénél, sőt, még az énekhang is túlzottan összefolyt a zenével. Ettől függetlenül a Balthazar egy rettentő kellemes élmény volt, a maga furcsa, cinikus zenéjével, amit egészen jól konvertálták a fesztiválhangulathoz, mert az albumaikon megszokott vontatott gúny helyett itt inkább a dallamos gitárok kerültek előtérbe. Azt hiszem érdemes rájuk várni, amikor ősszel újra jönnek az A38 hajóra.

Végül éjfél előtt elkezdődött az Interpol. Ez a New York-i banda, akik talán a leghitelesebben hozták önmagukat csütörtökön, és ezt a közönség a koncert végén elismerő tombolással hálálta meg. Az Interpol az, ami talán felfért volna a Nagyszínpadra, de végül sokkal jobban jött ki helyileg az A38-on, leszámítva az említett hangosítást. Az élményhez viszont sokat hozzátettek a Narc-ra cigarettapapírt tarháló belgák, valamint a szűkebb, klubszerű hangulat a bennragadt füsttel.

Az Interpol még 1997-ben alakult, és legegyszerűbben talán úgy jellemzik, hogy ez az a zenekar, ami a legjobban fogta meg a fanyar dalaival a 9/11 után érzett amerikai apokalipszis várást. A világvége hangulat találó, van az egész Interpolban egy nem-törödőmség, ami inkább szól arról, hogy szabadon áradhat a gúny, mint hogy ellazuljanak a zene közben. A vörös-kék háttérvilágításban az együttes három tagjának többnyire csak a kísérteties sziluettje látszott, míg a kivetítőn a közelijeik, ahogy a szokott öltönyeikben játszottak, ami valahol a laza Biblia-ügynök és a menő temetkezési vállalkozó kinézete között helyezte el őket.

Amikor kifelé sétáltam egy csaj meg is jegyezte az Interpol pólómra, hogy ha igazi rajongó lennék, akkor Interpol öltönyt vettem volna, és akkor elgondolkodtam, hogy a zakó és a nyakkendő tényleg mennyire igazodik az együttes zenéjéhez. Az Interpol szarkasztikussága tökéletesen rejtőzik a feszes, szabályos ütemeik mögött, a közönség újra és újra azt várja, hogy mikor fognak kitörni. Ahogy a címben írtam: “Be my desire… I am a frustrated man…”

Idén az utolsó albumokkal, az El Pintorral turnéztak, aminek furcsa a megítélése. Általában közmegegyezés, hogy a Turn On THe Bright Lights és az Antics, az első két lemez volt a legjobb, utána jött egy évtizednyi próbálkozás, aztán végül visszatértek a tavalyi albummal. Néhányan hiányolták már ebből a szokásos Interpol hangulatot, és inkább érezték interpol-szerűnek az albumot, de lehet, hogy ez csak annak köszönhető, hogy 2015-ben már nehezebb ugyanazt a neurotikus életérzést megidézni, mint amitől az emberek szenvedtek 2001-ben. Ettől függetlenül a koncerten még mindig volt az együttesnek egy aurája, Daniel Kessler önfeledt gitárjátékával és a mosolyával, Paul Banks visszafogott álmodozó arcával és a meredt, kissé zavarbaejtő tekintetével, valamint Sam Fogarino koncentrált dobjátékával.

Ami igazán teljessé tette a koncertet, hogy nem került igazán előtérbe az El Pintor, számok tekintetében, sokkal összeszedettebb volt a setlist, a zenekar egész életéből válogattak a számok közül. Így az indító Say Hello to the Angels után igazából egy pillanatra se ült le a koncert, minden számot szinte ugyanaz a lelkesedés fogadott. Főleg a melankolikus Rest My Chemistry-t, a The New-t és a záró PDA-t.

Igazából az egyetlen hiányérzetem az volt, hogy itt csak egy ráadás volt, az első album fergeteges első száma, az Untitled, míg a setlist.fm szerint egy nappal korábban, Csehországban játszották a személyes kedvencemet a Stella Was a Diver and She Was Always Down-t. De leszámítva, hogy nem hallottam Paul Banks flegma brit akcentusát, ahogy a gitárszóló közben újra és újra énekelte a “She was my catatonic sex toy…” sort, ez a koncert több, mint korrekt volt.

Az Interpol az a zenekar, ami a csütörtöki napon annyira koncentrált a zenére, hogy ha megszólítanak, akkor elhiszed, hogy ők lehetnének az autentikus hódítók, a saját kíméletlen, érzelmes világukkal. Talán az tette őket a kétezres évek egyik legendás zenekarává, hogy manírok helyett ők is egy olyan banda, akik felmennek a színpadra, és zenélnek, majd lejönnek. Most hirtelen hasonló kategóriában még a szintén New York-i The National-t tudom felidézni, akik szintén öltönyben játszanak cinikus zenét. A jó zenének valahol ez a lényege szemben a kiszámított produkciókkal: nem feltétlen azt adják, amire készülünk, mert az együttes veszi a fáradtságot, hogy saját személyes élményeit hangszerelje, majd adja elő a színpadon, kockáztatva, hogy együttérzünk-e a világukkal.