Az interjú második felében Tóth Ervint a sporttal és a családjával kapcsolatban kérdeztük meg. Az interjú első része az Impulzus XLII. évfolyamának 5. számában, vagy az elektronikus archívumban elolvasható.

Mikor kezdtél el Krav Magával és Kettlebellel foglalkozni? Miért döntöttél ezen sportok mellett? Mióta oktatod őket?
Amikor 2004-ben levizsgáztam aikidóból második danra, nem akartam motivációs csapdába kerülni, mert a következő vizsgára három év lett volna a kivárás. Így elmentem valami mást csinálni – történetesen a krav-magát. Bejött. Egy idő után felajánlották, hogy elmehetek instruktori képzésre. Mentem. A kravot 2006 óta tanítom a BME-n, a bellt 2007 óta. Az első élményem a kettlebell hatásáról az, hogy pár hónappal az edzések elkezdése után az ajtón beforduláskor a felkarommal súroltam az ajtókeretet – a szemem még a régi tricepszméretemhez volt kalibrálva.

A BME-n van más sport a Krav Magán és a Kettlebell-en kívül, amit tartasz?
Nincs, sportból már ez is sok. Brazil jiu jitsut tartottam már, amikor az edző megkért. Régebben tartottam aikidót is, Vass Zoltán mesternek segítettem, amikor az volt a fő sportom.

Sportolsz még valamit?
Eljárok a kedvenc teljesítménytúráimra, évente lefutok egy maratont, és újabban a brazil jiu-jitsu is nagyon megtetszett. Ha nagyon ráérek, sziklát/hegyet mászok.

Hova utaznál el szívesen? Milyen helyeken jártál már?
Hegyet másznék. Ez a kisfiam születése óta hátrébb szorult a prioritási sorban, de már síeltünk együtt és falmászó foglalkozásra is jár, úgyhogy szépen haladunk a hegyek felé. Korábbi emlékezetesebb mászásaim: a Mittellegi gerinc első magyar megmászása az Eigeren, a Slovenska első magyar téli megmászása a Triglav északi falán, a Cagasik-út a Középoromra a Magas-Tátrában, a Frendo pillér és az Arête des Cosmiques gerinc az Aigulle du Midin, ez utóbbi négy Ritával, a feleségemmel. A Cosmiques azért is emlékezetes, mert miközben március közepén 3800 méteren a felvonóházban éjszakáztunk, a kedves schönherzes barátaim küldtek SMS-t a 2800 méterrel mélyebben fekvő Chamonixból, hogy ugyan nem ugrunk-e le az esti bulira…

A hegymászás hogy merült fel?
Ez is a BME-hez kötődik. 1999-ben voltam egy konferencián Szlovéniában. Bledben, egy nagyon szép üdülőhelyen volt, romantikus kis falu egy hegyi tó partján, annak közepén sziget, rajta egy kis templom. Amikor a konferencia után, maradt egy kis pénzem a napidíjból, vettem egy térképet meg egy hálózsákot, és felmentem a Júliai-Alpokba. Megmásztam a legmagasabb csúcsot, a Triglavot, és pár kisebbet, a Kanjavecet, a Zelnaricát, drótkötéllel biztosított utakon. Nagyon nagy élmény volt négy napig a hegyekben lenni, néha átázva, néha a hálózsákban is fázva. Akkoriban már teljesítménytúráztam majdnem tíz éve. A távolsággal nem volt gondom, de az kicsit meglepett, hogy milyen meredekek a hegyek. Utána elmentem hegymászó képzésre az Excelsior Hegymászó Klubba. Ott két év után felajánlották, hogy segíthetek az oktatásban. Amilyen sportot elkezdtem, abból általában megkértek, hogy tanítsam is.

Van olyan sport, amit nem próbáltál ki?
A labdajátékok nem jönnek be a szemüvegem miatt. Eveztem a Csepelben, tanultam vitorlázó repülni mint pártoló tag, de a szemüveg miatt annak vége szakadt. A teljesítménytúrázás a nagy kedvencem, és ebből fakadóan a hosszútávfutás-terepfutás (hint: google, Kinizsi Százas Tóth Ervin). A hetem egy nagy sakkjátszma az idővel.

Kontaktlencsén nem gondolkodtál még?
De, főleg hegymászáskor, és egy időben aikido-hoz is használtam. Mostanában inkább leveszem a szemüveget, mert párszor kiesett vagy kidörzsölték a szememből kontaktlencsét, és nem túl kellemes keresgélni a koszos tatamin. A labdasportokat azért nem szeretem, mert az összes azzal kezdődött, hogy fejbe rúgtak a labdával, és eltört a szemüvegem. A második szemüveg után ezt meguntam. Akkoriban még nem volt sportszemüveg, ahol hajlik a lencse és a keret, így nem tud eltörni.

A Snowboard-ot nem próbálnád ki?
Nem hiányzik. Lehet, hogy majd később kedvet kapok hozzá, de a síeléssel nagyon jól elvagyok. Ritával és Kádas Sanyival (a Közgázon tanít operációkutatást) megvolt a Matterhorn-gleccser, de továbbra is inkább síelnék. Soha ne mondd, hogy soha, de a board egyelőre nincs a fókuszban.

Mi volt a legfurcsább dolog, amit egy diáktól kaptál?
Egy tanítványom Svédországban járt egy fiatal kutatóknak tartott konferencián, és hozott nekem dombormintás csoki Nobel-érmet, aranyszínű csomagolásban. Azóta is kint van a vitrinben. Vagy amikor a Triviálisch qpacsapat pólójára Chuck Norris mellé engem raktak.

Szoktál sütni, főzni? Mi a kedvenc ételed, édességed, italod?
Nem szoktam főzni. Ha lenne rá időm, akkor inkább – például – aludnék. Mondhatni a főzés alternatíváinak hasznossága nagyobb, mint a főzésé. Egyébként mindenevő vagyok – nem azért küzdöttem fel magam évmilliók evolúciójával a tápláléklánc csúcsára, hogy mindenféle gizgazt egyek.

Darth Vadernek vagy Luke Skywalkernek drukkoltál?
Luke-nak. A Star Wars Commanderben is lázadó bázisom van.

Mesélnél egy kicsit a családodról?
Ritával a hegymászóklubban találkoztunk. 2006-ban egy haverom visszamondott egy franciaországi síelést, Ritát pedig spontán megkérdeztem, hogy „Jössz Saint Gervais-be síelni, last minute? Lehet esténként jeget mászni. A faluban van a szurdok befagyott vízesésekkel.” „Jövök.” Valahogy így indult. Megérkeztünk a síterephez 34 órányi út után, mert a svájci autópályára leesett a hó. A svájciak megálltak és várták a felmentő sereget, hogy elkotorják a havat. Mehettek volna, csak náluk az a divat, hogy hagyják dolgozni a hókotrót. Szépen megálltak, mi is megálltunk, előttünk már sor volt, nem lehetett mit csinálni. Megérkeztünk délután 5-6 helyett hajnali 5-6-kor a sípályára. Főztünk egy teát, mentünk síelni. Aludtunk egyet. Síeltünk még egy napot, utána átmentünk Saint Gervais-ből Chamonixba–ba. Felvonóztunk az Aigulle du Midire, 3800 méterre, utána lejöttünk a másik oldalon pár száz métert, majd visszamásztunk a Midi platóról a Arête des Cosmiques nevű (a plató szélén levő, kozmikus sugárzást vizsgáló laboratóriumról elnevezett) nagyon szép útvonalon. -20 °C, időnként 80 km/h-s széllökések. Tehát nem volt egy egyszerű dolog, a kesztyűt nem lehetett levenni. A legnehezebb részt az útban jégcsákánnyal kellett volna megmászni, de sziklán. Sziklába kellett akasztgatni a csőrt. Én ott szépen estem is egyet, Rita fogott meg kötéllel. Újra kellett mászni a kulcsrészt mesterséges módon: mindenféle biztosító eszközt pakolgattam a repedésekbe és azokon másztam fel, mert kézzel nem lehetett, csákánnyal meg nem ment. Mire felértünk, már besötétedett, a felvonó nem járt, a felvonóház ajtaja be volt zárva. Felhívtuk a hegyimentőket. „Nyugi, minden oké, nem kell menteni. Csak mit csináljunk itt éjjel a felvonóháznál?” A hegyimentő feltelefonált a felvonókezelőnek, hogy nyissa ki az ajtót. Felszólt, beengedett minket, bent pedig már meleg volt. Másnap lejöttünk a szolgálati felvonóval, mert olyan rossz idő volt, hogy nem ment rendes járat.

Mikor házasodtatok össze?
Durván olyan három éve. A kisfiunk, Marci akkor már útban volt. Ezt úgy beszéltük meg, hogy majd ha komoly lesz a dolog, összeházasodunk. Komoly lett és összeházasodtunk.

Ekkor mennyi ideje ismertétek egymást?
Ekkor már több éve együtt voltunk, 2006-ban jöttünk össze.

Mennyi idős a kisfiad? Nevelitek őt is a sportra?
Három és fél éves. Szeretnénk megadni neki a lehetőséget, hogy azt választhassa, ami tetszik neki, legyen miből válogatnia. Nagyon jó edzői vannak, kiemelném a Vasas Síiskolából Tóth Vikit. Nagyon élvezi. Emlékszem, hogy én négy éves koromban nem szerettem síelni. Értettem ugyan, hogy miről szól, de nem volt sikerélményem. Rendes felszerelést sem lehetett kapni, nem csak gyerek méretben nem volt, hanem egyszerűen nem árultak. Csehszlovákiából, Jugoszláviából becsempészett cuccokat lehetett használni. Én egy szovjet lécen kezdtem, bőr szíjjal, gumis sarokrögzítővel. Nem csoda, hogy nem jött be. Később, tíz évesen, amikor néztem a közvetítéseket, akkor jöttem rá, hogy ez nekem kell és akkor nem érdekel, hogy mibe kerül, én síelni fogok. Síeltem a Tabánban, az Erzsébet híd lábánál. A nagynénémék az Attila úton laktak, az ő lécét használtam, bőr bakanccsal. A mai műanyagokhoz képest az egy teljesen más világ volt, igyekeztem sífelszereléseket beszerezni, ahonnan lehetett. A Normafánál két lesiklás között olvastam Dobozy Laci bácsi síoktatókönyvét, hogy a következő menetben más kanyartechnikát gyakoroljak. (Később volt szerencsém személyesen tanulni tőle a TF-en.) Marcinak ezeket a köröket nem kell már megfutnia, ő már most szereti a síelést. Régebben jártunk úszni, most inkább a lovaglás a hétvégi program. (Engem hat évesen apám egy indiai díszkarddal ajándékozott meg, amikor végre megtanultam úszni.)

Mesélnél a kutyáidról?
Két berni pásztorkutyám van. A tenyésztőjük itt végzett a Villanykaron, infósként. Amikor összeköltöztünk Ritával, úgy gondoltunk, hogy legyen valami, ami így rásegít egy kicsit a leendő gyerekre, hogy legyen valaki otthon, akivel törődni kell. Ekkor vettünk egy kutyát. Mindketten hegymászók vagyunk, annyira, hogy 3800 méteren jöttünk össze, ezért valamilyen hegyi kutyát szerettem volna. Első körben a bernáthegyi lett volna a természetes választás, csak az elég nagy. 60-80 kg, ha megnő. Mi kisebb kutyát szerettünk volna, így találtuk meg a berni pásztort. Megkerestük Baffia Zolit, aki az egyik legeredményesebb magyar tenyésztő. Beszélgettünk vele, elmentünk a kutyákkal kirándulni az általa évente szervezett bernis találkozóra. Tesztelt minket a tudtunkon kívül. Az én tesztem az volt, hogy spontán egy bernipásztor kutyát el kellett vinnem a városba a hátsó ülésen. Akkor még olyan autóm volt, hogy a csomagtartóban nem lehetett kutyát szállítani. Ez januárban történt, és figyelte azt, hogy viselem, hogy egy összeázott 40 kg-os kutya ott liheg a hátsó ülésen. Rita tesztje az volt, hogy az egy alom kiskutyával elment oltására. A kicsik nem akartak beszállni a ketrecbe az autóban. Úgyhogy Rita bemászott a ketrecbe, beédesgette a kiskutyákat, ott volt velük, amíg bezárták a ketrecet.
Megvettük a kutyát, és hogy ne legyen egyedül, kellett még egy berni. Tudtuk, hogy a mi kutyánk elég ígéretes, mert megnyerte a Hungarian Junior Champion címet. Az ő első almáért cserébe kaptunk egy másik bernit. Az egész első alom egy kutyából állt, aki szintén nagyon eredményes.
Montinak hívják az első kutyánkat. Vittük kutyakiképzésre, ahol valamit összeszedett a fegyelemből, de a bernipásztor nevelhetetlen. Megvan a magához való esze, és azt használja, rendkívül sokat gondolkozik. Látszik időnként, hogy hegyezi a fülét, kattognak a kerekek a kis fejében. De nagyon jó arc, a gyereket rá lehet bízni. Nem szoktam egyedül hagyni őket, de megbízom benne.

Hogyhogy leviszed őket a gólyatáborba?
Tipikusan olyankor Rita nyaral Marcival, a gólyatáborban meg pont elfér a két kutya, tehát inkább velem legyenek. A kutyáknak is jó, hogy látnak, megismernek sok embert. Sok új szag, sok új élmény. Szerintem a tábort ők is élvezik.

Az interjú első részét elolvashatod a XLII. évfolyam 5. számában, melyet megtalálhatsz az egyetemen, vagy letölthetsz az archívumból.

Nóri és Judit

Fotók – Gál Efraim