Az Ultron kora alatt próbáltam kitalálni, hogy miért nem vagyok kíváncsi erre a filmre. Talán, mert már láttam. Van egy jelenet, amiben egy száguldó metrókocsit próbálnak megállítani, mint a Pókember sorozat második részében. Arra a jelenetre emlékszem, mert volt benne valami feszültség: kíváncsi voltam, hogy Pókembernek sikerülhet-e megmentenie az embereket, képes lehet-e megállítani egy száguldó metrót, nem öli-e meg az akció közben Doctor Octopus. Most egyszerűen nem érdekelt, egy súlytalan rutin mozdulat volt, amikor megmentették az embereket. Ugyanígy, nem tudom hány filmben láttam már a Fekete Özvegy szerelmi szálát, a film végén lévő gigászi csatát, a dilemmát, hogy a Hulk nem képes kontrollálni magát és a többi már nem túl izgalmas kihívást a Bosszúállók utolsó unott kalandjában.

Az Esquire megjelentetett egy cikket, amiben egy kilencéves leírja, hogy miért nem jó film az Avengers 2. És teljesen igaza van: zavaros dolgok történnek benne, és folyamatosan olyan dolgokon kell gondolkodnia a nézőnek, amin csak akkor szokott, ha az előtte lévő film nem köti le. Például: mit keres ebben a filmben egy viharisten, egy sebezhetetlen zöld izé, és egy robotpáncélos milliárdos mellett egy férfi íjjal és egy nő pisztollyal? Miért közösen mennek megmenteni a világot, amikor az utolsó kettő tökéletesen inkompetensnek tűnik ebben a tekintetben? A legrosszabb, hogy a film rendezője, Joss Whedon azt nyilatkozta, örül, hogy nem készít több részt, belefáradt. A filmben pedig kétszer sütik el a kérdést, hogy mit keres benne Sólyomszem. Mindkétszer Sólyomszem karaktere elmélkedik efelett. Mintha csak Whedon szavai hangzanának el rajta keresztül, ahogy egzisztenciális kérdéseket feszeget: ennek a Bosszúállók dolognak tényleg van-e értelme? De ezek a legjobb részei a filmnek, és van néhány ilyen másodperc, amikor a film kreatvnak és felszabadultnak tűnik, pont olyan debilen örömtelinek, mint amilyen egy képregény, amikor igazán jó. Például amikor a fémpáncélos milliárdos, a viharisten, és az amerikai zászlóba öltözött jófiú azon elmélkedik, ha a Mjölnirt csak az arra méltók emelhetik fel, akkor a kalapácsot egy liftbe rakva vajon az fel tudja emelni?  Vajon a lift méltó-e?

A probléma persze nem az, hogy a realitáshoz nem sok köze van a Bosszúállóknak, vagy mert logikailag nem túl konzisztens. Egy film nem azért jó, mert köze van a valósághoz, valós emberi tragédiákat mutat be, fontos kérdéseket boncolgat, vagy csak simán azonosulni lehet az életszerű karaktereivel. A filmek valakinek a képzeletének a rekonstruált képei hangaláfestéssel. Ha ezek a képek emlékeztetnek bármire is, amit tudunk élvezni, akkor azt mondjuk jók, ha nem, hát nem. Az első film, egy érkező vonat képe jó volt, mert le tudta nyűgözni az embereket a valóság másolataként. Az egyik legnagyszerűbb képregényfilm, ami előtt sokan értetlenül álltak, szerintem a Hulk volt. Ang Lee, aki előtte kisebb, de annál nagyszerűbb drámákat rendezett, mint például a Túl a barátságont, összehozott egy olyan filmet, ami egy felszabadult fantáziának tűnt egy professzorról, akit eltalált egy rakás gamma sugárzás, amitől ha dühös naggyá és zölddé változik. Emlékszem, az egyik ismerősöm megkérdezte tőlem, hogy miért szeretem azt a filmet, amikor olyan kreténségek vannak benne, mint hogy egy ember kilométeres ugrásokkal közlekedik. Ugyanezt a kérdést most, 12 évvel később feltenni, ami egy rabszolgasághoz is hosszú idő lenne, már sokkal nehezebb lenne, mert a számtalan képregényfilm megszokottá vált az abszurd történéseikkel együtt, és bebizonyították a sikerességüket. De a Hulkban az volt a legjobb, hogy egyszerűen csak arról szólt, hogy milyen lehet egy nagy, zöld, dühös emberként élni. Emlékszem, ahogy a kamera Eric Bana arcán maradt, miután végzett néhány mutáns szörnykutyával, és próbálta megfogni, hogy milyen is ez a mindent felemésztő düh, ami átjárja a Hulkot. Amikor a Hulk ugrálva kelt át a sivatagon, akkor az a jelenet a szabadságról szólt, hogy milyen lehet a világ elől menekülni, és a maga egyszerű szürrealitásában kár volt, hogy ezt megszakította egy szinte kényszerűnek látszó harcjelenet pár helikopterrel.

Az Ultron korából ez az egyszerű képzelőerő hiányzik. Régen jó volt arra rácsodálkozni, hogy “Váó, egy igazi ember ezekkel a képességekkel, erre lehet képes! Vajon még milyen elképesztő dolog jöhet?” Ebben a filmben már csak unalmas panelek maradtak, repülő város, már volt, most megint van, világvége fenyegetés, szintén volt már, misztikus hely, ami a varázserejével iránymutatást ad a hősnek, megvolt. Néha, egy-egy pillanatig elhangzik egy érdekes mondat, amit szívesen követnénk tovább: a Bosszúállókat gyűlölik a világon? Miért teszik ezt az emberek, mit tettek ezek a hősök Amerikán kívül, amivel számukra csak pusztítást és félelmet hoztak? Én vagy lemaradtam róla, vagy nem volt válasz a filmben. Helyette valami kesze-kusza szálon haladt előre a történet. Sokszor a film csak ugrott az egyik kötelezőnek tűnő eseménytől a másikig: kezdő képsorok háborúval. A Bosszúállók győznek. Meg akarják óvni az emberiséget. Létrehoznak egy mesterséges intelligenciát, Ultront egy gyorsított montázsban, három nappalnyi és éjszakányi kódolással. A mesterséges intelligencia teljesen értelmetlenül gonosszá válik, és a Föld elpusztítására tör. Innen tovább egy bevett úton, ami nem érdekelt.

Ultron azt mondja, hogy el kell pusztítania az emberiséget, mert félnek a változástól, és amíg nem történik meg a változás, addig nem lehet béke a Földön. Ha ez egy szimbólum, akkor vajon azt jelenti, el kell pusztulnia a Marvel filmek minden mai formájának, hogy egy igazán jó darab készüljön újra belőlük?