A Szépművészetiben lévő Rembrandt kiállítás kissé olyan, mintha meghívták volna a holland mestert egy festészeti konferenciára, de csak a tanítványai jöttek volna el. Ez ugyebár a szervezőknek egy PR-rémálom, szóval néhány tárgyalás során azért próbálják rávenni a festőt, hogy ha mást nem is, de azért a megnyitón integessen. Ugyanígy a Szépművészetiben kiállított festmények is többnyire a Rembrandtot inspiráló és az általa inspirált alkotók műveiből kerültek ki. Megfelelőbb lett volna, ha inkább az egyik szekció címét használják a teljes kiállítás során: Rembrandt fényköre. Bár azért kissé jogtalanok a meglátásaim: teljes tájékoztatót átolvasva a Szépművészeti honlapján nyilvánvalóvá válik, hogy itt a kiállított közel kétszáz festmény inkább egy átfogó képet ad a holland aranykorról.  A holland festészet pedig magasztos, dicsőséges, lehengerlő, és sötét és ahogy a vendégkönyvbe írtam: “…ez a művészetnek egy olyan korszaka, amit ha megnézek, akkor depresszívebben jövök ki a múzeumból, mint ahogy bementem.”

Rembrandttal az egyik legérdekesebb találkozásom egy Peter Greenaway film során történt. A Nightwatching a festő egyik leghíresebb képének, az Éjjeli őrjáratnak a történetét dolgozza fel. A stilizált film a maga színpadiasságával pontosan utal arra, amit említ is: Rembrandt színészeket bérelt, és velük játszatta el a jeleneteit, miközben festette ezeket. Az Éjjeli őrjárat egy milícia megrendelésére készült, akik a saját dicsőségüket akarták megörökíteni a jövő számára. A film elmélete, hogy Rembrandt az ellenkezőjét tette a festménnyel, és egy rejtélyes gyilkosság merénylőjére mutató allegorikus utalásokat helyezett el a vásznon. Ugyanígy más jeleket is fel lehet fedezni a képen: utalásokat, amiről senki nem mert nyilvánosan beszélni. Például a kép előterében álló citromsárga ruhás alak dárdája nem emlékeztet egy ágaskodó péniszre? Greenaway kutatásai szerint Rembrandt így utalt a megörökített személy gyermekekkel szemben elkövetett szexuális bűntetteire.

A Szépművészeti kiállítása természetesen nem erről az oldalról közelít a mester korához. A festészeti kiállításokkal kapcsolatban mindig olyan érzésem van, mintha a National Geographic Channel egyik történelmi dokumentumfilmjét nézném: ismeretterjesztő információk és mellette, mint a filmek illusztrációs célú korhű bevágásai, a festmények. Így a Szépművészetiben most egy olyan kiállításra léptünk be, ahol a film hajókkal és fegyverropogással kezdődne. A hollandok függetlenségi háborúi, majd gyarmatosító korszaka szinte elvárja azt a grandiozús látásmódot, amivel a holland festők alkottak. Ez az egyszerű része a kiállításnak: látni, ahogy a szél a nyílt tengeren keresztül fúj a vitorlák között és egyik hajót a másik oldalába vezeti. A naplementében pedig megfulladni készülő katonák tömegei sikoltoznak, míg a fegyverek füstje felülről beteríti őket.

Az igazán izgalmas részek viszont a portréfestészetnél kezdődnek. Amikor a sötét hátterű arcokat szemléltem, akkor csak arra tudtam gondolni, hogy ezeknek a királyoknak, hercegeknek, felkapaszkodott és beleszületett patríciusoknak a rejtélyes mosolyuk mögött mi és mennyi minden tapadhat a kezéhez. Rembrandt festményei kitűnnek a többi közül, ahogy említik ő volt a fény-árnyjátékok mestere. Van valami jellegzetes a képeiben: az előtte levők felé mutattak, a tanítványai pedig az általa megteremtett mintákból dolgoztak, de egy Rembrandt kép pontosan olyan kétértelmű módon tud rejtőzni a saját árnyékai között, ahogy senki más nem festhette meg.

A holland festészet lehetne a barokk iskolapéldája. Pontosabban annak az iskolapéldának a szemléltetésére lehetne alkalmas, hogy a barokk pompázatos és lehengerlő. Emellett viszont rossz  választás lenne, mert a barokkban ott van a vallásosság dicsősége. A barokk templom azért épült olyan magasra és aranyozottra, mert felszálló tömjénfüst ködében ott kellett sejteni a magasztos Isten szellemét is. Hát, Rembrandt korának holland festészetéből ez hiányzik. Sőt, Rembrandtról az egyik ismertetőben éppen azt említik meg újdonságként, hogy a témaválasztásai hétköznapiak és szatirikusak. Emellett vallási témák vannak a holland festészetben is, de ezekben ami igazán feltűnő, hogy mennyire minden kor önmagát akarja látni a bibliai legendáriumban. A holland festők a karaktereket saját nemességük ruháiban ábrázolták, az izraeli helyszínek sivatagos pusztái pedig Hollandia kecses vidékeivel cserélődtek fel. Többnyire ezeken a képeken is azt a sötét rejtélyességet látni, mint mindenhol a korszakban. Sokszor még mintha a hétköznapi eszközökről készült csendéletek is drámai fésűket és tollakat mutatnának, arról nem is beszélve, hogy minden virág szomorú és mérgező ezeken a képeken.

 A holland aranykorszakot bemutató kiállításban ott sejteni mindent, ami nyomaszthatta annak a világnak a polgárait. A végtelen élvezet és bőség képei mögött mindig ott van a háború, vagy talán az az érzés, ahogy a gyarmatokról gyűjti össze a Kelet-Indiai Társaság az ország jövőjét jelentő kincseket. Ezután szinte felemelő és meglepően más az utolsó terembe besétálni, ahol tájképek vannak. A korábbi színvilág helyett sok zöld kép, a fák ágai mintha már egy-egy Grimm mesében szereplő mesebeli erdő ágait mintáznák meg. Gondolom ez a bukolikus hangulat hivatott megmenteni a lelkeink, miután végigsétáltunk a holland városlakók bűnösen emberi világán.