A napokban elkezdtem olvasni az újrakezdett Batman sorozatot. Valamikor 2011-ben a The New 52 brand alatt a DC Comics újraindította az összes szuperhősös füzetét. Majdnem annyira jó marketing volt részükről, mint ahogy a Marvel Thorból női hőst csinált, mert a most csatlakozó olvasóknak is könnyebb belépni valami újba, mint egy már régóta húzódó történetet folytatni. Az új Batman felütése érdekes, a széria a Night of the Owls címet viseli. Az egész egy rejtélyes gyilkossággal indul, majd pedig egy vissza-visszatérő versike alapozza meg a történet folyását. A rigmus arról szól, hogy a sötétben rejtőzködő Baglyok Udvara hogyan uralja már régóta Gotham városát. Madaras háttérhatalom? Baglyos Illuminati agymosott bérgyilkosokkal? Nagyjából.

A harmadik Batman film is azért volt megosztóbb a másodikhoz képest, mert úgy tűnt, hogy felvállal egy releváns témát. Nehéz volt nem arra nyáladzani, hogy a plebs Bane vezetésével mennyire „awesome” volt, amikor visszavette a hatalmat a begyepesedett sznoboktól. Valamint egyszerre mennyire rémisztő is ez a jövőkép. Ha pedig felületesek vagyunk, akkor mennyire valószínű is, lásd például Occupy Wall Street mozgalom, vagy internetadós tüntetés, ami a saját anarchista szabadságvágyával meghátráltatta a hatalmat. A varázslat nem történik meg a képregényben, még ennyire sem. Végül Bruce Wayne ugyanazt a képregényes noir témát ismételgeti, hogy mennyire félreismerte Gothamet, az mennyire egy sötét hely, mennyi rejtéllyel, amik között még ő Batman a legkisebb. A Watchmenben is ez volt, csak ott Rorschach azt hiszem retardált gyerekek sírását emlegette, mint New York jellemzését, meg valamit a csatornákkal kapcsolatban. De a Watchmen ezért volt jó, mert szatirikus képregény. Ugyanúgy odaszúr a képregények túldramatizáltságának a saját elrajzolt karaktereivel, mint a valóságban is létezett idióta Nixon ostoba vietnami háborújának. Az új Robin (vagy lehet hogy Nightwing, az újban még hozzá kell szokni, hogy ki mikor volt Robin) viszont azt mondja Batmennek, mintegy jó tanácsként: nem kell aggódni a baglyos összeesküvés miatt, mert ezek csak újabb rosszfiúk, akiket meg lehet verni. Hát, éppen ez a gondom nekem is, hogy még mindig csak sima szupergonoszok vannak az ő plasztikus hatalomvágyukkal és kiszámítható fordulataikkal.

Persze itt inkább az a gond, hogy úgy érzem én ehhez képest felnőttem. Emellett azért egy nagy gyereknek is érzem magam, csak most ahogy legozás helyett funkcionális egységeket rakosgatok breadboardba, bár ezt sosem élvezetből, úgy szeretek komplexebb képregényeket is olvasni. Például Daniel Clowes-t, akinek a David Boring című képregényében a címadó főhős a fenékfétisén keresztül élt meg egy az olvasó szívét is összetörő szerelmi kalandot. Meg mellette a világ pusztulását, de ez mellékes, biztos valami metafora volt.

Néha szoktak olyat mondani a kritikusok, hogy rájöttek, valójában nem is ez meg ez a karakter a főhős a történetben, hanem valaki más. Most én is teljesen ráéreztem erre. Valójában a Batman képregények mindig is Alfredről szóltak, ő narrálja kicsi Bruce kalandjait. Valahogy Alfred számomra egy teljesen hiteles karakter, a maga hideg angolságával, és a Batman iránti megértő ragaszkodásával. Amíg Batman kimegy játszani Gotham városába, ő az, aki családként vigyáz rá, megérti azt a szükségletét, hogy egy denevér köpennyel ellátott fekete kevlárban kell éjszaka bűnözőket vernie ahhoz, hogy a mérhetetlen igazságérzete, valamint a klasszikus probléma, a szülei halála miatti bosszúvágya ki legyen elégítve.

Ilyen szempontból igazán szórakoztató ez a sorozat. Batman lelkes kalandvágya miatt, aki olyan megejtő drámával tud szenvedni morális problémák felett, hogy nem lehet nem imádni érte. Másrészt, Tim Burton filmet is azért a vizuális fantáziáért éri meg nézni, amivel a rendező megvalósítja a fantáziáit. Tim Burton ezért tudott nagyszerű Batman-filmet készíteni, mert gótikusan-komikusan rémisztő volt az ő Gothame. A képregény is akkor fergetegesen abszurd, amikor a szerzők fantáziája elszáll: a képregény mitológiák szuperhősökkel, istenekkel, félistenekkel, ősi energiákkal és kikezdhetetlen sorsokkal pont ugyanolyan izgalmas tud lenni, mintha a valódi világ fizikai törvényeit tanulmányoznánk helyette. A Zöld Lámpásban sokszínű energiái, amik mozgásban tartják a valóságot, pont ugyanolyan izgalmasak és rejtélyesek, mint az univerzum fekete anyaga és –energiája. A másik dolog, ami miatt izgalmas tud lenni ez a sorozat, az a horror-faktor. A képregény brutalitás egy dolog. Van valami taszító és mégis hipnotikus abban, ahogy egy teljes rész másról sem szól, csak arról, hogy Batman küzd egy bérgyilkossal, aki néha őt késeli meg, néha pedig a Denevérember ver szét egy gránitfalat az ő fejével. A hosszú, vörös görbékkel kihúzott vérfröccsenés egyszerre rémisztő, és valami perverz öröm is van benne, ahogy látjuk a szenvedést, bár többnyire csak zavaró. Joss Whedon mondta, a Bosszúállók rendezője, hogy az emberek mást sem imádnak, mint hogy szenvedni lássák a hőseiket. Ugyanígy a látomásokban is, ahol néha tényleg nem tudjuk, hogy a képregény valóságában, vagy valahol még annál is mélyebbre süllyedve Batman rémálmában vagyunk, van valami undorító és gyönyörű: van a meghatónak tűnő jelenet, amikor Bruce újra találkozik megöregedett szüleivel, átölelik egymást, majd hirtelen Thomas és Martha Wayne megmerevedik, és bagoly szörnyek másznak ki a szájukon keresztül, levetve az emberi testet, mint egy halloween-i feszes gumijelmezt.

Igazából ezt a testből kivetkőzős jelenetet szerintem megint a Watchmen csinálta jól. Abban volt egy oldal, ahol Night Owl és Silk Spectre egy atomrobbanás előtt szeretkezett, miután a bőrüket lehúzták egymásról, mint a saját szuperhős jelmezeiket. Aztán a robbanásból áradó hő még tovább olvasztotta őket, és végül csak a csontvázaik maradtak. Annyi minden néhány képben: egyszerre menekültek a várható pusztulás elől, egyszerre volt intimitás a képeken, és egyszerre foszlott szerte minden álmuk egy szürreális képzelgésben. A Batmanből most ez hiányzik nekem: akármennyire szórakoztató, már triviális, és kissé önismétlő, hogy mindig ugyanazzal a hatalomvággyal, ugyanazzal az anarchikus dühvel rendelkező bűnőzökkel veszi fel a harcot. Az első meglepetései után pedig csak ugyanaz a zavaró brutalitás sugárzik minden képből, ami semmi mást nem ad, csak tökéletesen kimért, megbotránkoztató undort.

Egy hónapja jelent meg körülbelül az új Flying Lotus album. A kiadás előtti hétvégén a hivatalos honlapon egy videó kíséretében streamelték. Az album címe You’re Dead!, és egy mangarajzoló, Shintaro Kago készített hozzá borítót, valamint klipet. Igazából nem sok dramaturgia volt a dologban, azt inkább a zene hozza, mert maga is eléggé képregényes hangulatú az olyan számokkal, mint a Fkn Dead, a Coronus, The Terminator, és a The Boys Who Died In Their Sleep. A lényeg, hogy ezért az albumért a mai napig úgy tudok rajongani, mint régen a Batman képregényekért. Mert abszurd, korlátlan fantáziával bír, de még nem fásult bele a saját legendájába.