November 4-én volt a Simonyi Károly Szakkollégium szervezésében megrendezett Szakmai7 második előadása, a Digitális orvoslás. Az előadás nem csak a leendő egészségügyi mérnököknek szólt, sőt talán nekik kevésbé, mint a laikusoknak. A téma, hogy az IT segítségével végre képesek lehetünk saját kezünkbe venni az egészségünket.

Az előadás moderátora Dr. Jobbágy Ákos, a Műegyetem oktatási rektorhelyettese már első mondataiban rámutatott arra, hogy hol találkozik a mérnöki szemlélet az egészségüggyel, és arra is, hogy hol áll távol a kettő egymástól. „A mérnöki szemlélet kísérletező, de az emberi test más. Ugyanazokra a gerjesztőjelekre más és más választ ad.” A élő szervezetet nehezebb lehet megjavítani, mint egy gépet, és emiatt valóban probléma, hogy például a neurológiai problémákkal diagnosztizált betegeknek 25-30%-t rossz módszerekkel kezelik. Mi lehet a megoldás? Erre igyekezett rávilágítani dr. Meskó Bertalan orvosi jövőkutató, Vajda Lóránt, a BME Egészségipari Mérnöki Tudásközpontjának igazgatója, és Duda Ernő vállalkozó, aki többek között a Copy General alapításában is részt vett.

Az alapvető probléma, hogy az orvoslás egy olyan empirikus tudomány, aminek az eszközeihez eddig szinte csak az orvosok fértek hozzá. Az orvoslásnak nem volt célja az előrelátás, akkor lépett közbe, amikor már megtörtént a probléma. Ezentúl bár bízunk az orvosainkban, de akár csak a saját egyetemünk hallgatóit nézzük, közöttük is kellenek, hogy legyenek jobbak és rosszabbak. Talán sarkítás, de szemléletes kérdés, amikor az orvosoktól megkérdezik, hogy az évfolyamuk diákjai közül hányra bíznák rá a saját anyjuk életét. Viszont ma az interneten rengeteg információ vált hozzáférhetővé, és lehetőségünk van ár-érték arányban elenyésző pénzért olyan eszközöket rendelni, amivel akár magunkon tudunk genomszekvenálni otthon. Meskó Bertalan például így derítette ki, hogy Benjamin Franklinnel van génközössége. A lehetőségekről árulkodik, hogy 2007-ben egy gén megfejtése még egymillió dollárba került, de ma már egy teljes géntérkép ára száz dollár körül van. Ebből is látszik, hogy a személyre szabott orvoslásnak nem az ár az akadálya, hanem hogy ehhez a pácienseknek, a betegeknek, vagyis potenciálisan mindenkinek fel kell nőnie. Az embereknek magáévá kell tenniük az egészséges életmód szempontját. Ha pedig bekövetkezik ez az ideális jövő, akkor visszaszorulhat „a pirulás gyógyítás,” az egyengyógyszerek kora, és a társadalom koncentrálhat a prevenciós módszerekre. Viszont a magunk részéről is mikor reménykedhetünk majd az egészségünk megőrzésében, amikor a többségünk még az egyszerű, ingyenes szűrővizsgálatokat sem használja ki? Mire következtethetünk abból, hogy elenyészően kevesen mennek el vércukorszint-mérésre, de már minden századik magyar használt fényterápiát? Túlságosan kevesen állnak hozzá pozitívan a megelőzésen alapuló orvosláshoz. A betegek fele a különféle terápiákat sem tartja be ellenőrzés nélkül, napokon belül elhagyják a felírt kezelést, így hogyan bízhatnának az orvosok a távmedicinában? Pedig egy mérnöki életben már működő módszerről van szó: a Copy General nyomtatóiban különféle szenzorok vannak, melyek automatikusan jeleznek a szervizbe, ha hibás értékeket mérnek. Érdekes, hogy az autónkra sokszor jobban vigyázunk, mint az egészségünkre, lehet azért, mert azon van egy kis lámpa, ha törődésre van szüksége. Az embereken meg nincs, bár lehet karikás a szemük és taknyos az orruk. Ellenpélda egy történet egy idős házaspárról, akikre furán nézett a családjuk, amikor PET CT-t kértek karácsonyra. A vizsgálat után kiderült, hogy mindketten egy agresszív tumor korai stádiumában szenvednek, de így sikerült meggyógyítani őket, és azóta is élnek.

Ezért is láthatjuk a problémát, hogy az technológia mögött lemaradt az orvoslás, és erre lehet megoldás az IT és az egészségügy közeledése. A technológia használatának kérdése már olyan triviális esetekben is megmutatkozik, mint amikor egy térdműtétre készülve öt szobán keresztül sétálva ötször teszik fel ugyanazokat a kérdéseket. Ezt bárki érezheti, hogy a kommunikáció egy hatalmas probléma, és nem csak kórházak között, a nagy rendszerben, hanem még egy intézményen belül is. Mérnök szemmel pedig talán keserűen ironikus, hogy öt éve még mindig DOS-ban dolgoztak a szakemberek, és egy magyar egyetem klinikáján írógépen írták a jelentéseket, miközben rájöttek az alkalmazottak, hogy ez talán jobb is, mert ezeket az offline iratokat bármikor ki lehet dobni, és nem marad nyomuk.

A technológia jó dolog, de használni is tudni kell. A már említett géntérkép példájánál maradva van egy része a vizsgálatnak, ami legfeljebb érdekes, ilyen, ha valakinek megállapítják a génjeiből, hogy spárga fogyasztása után kellemetlen lesz a vizeletének a szaga. A módszer emellett viszont az USA több államában be van tiltva, mert rossz döntésekhez vezethet. Angelina Jolie például azért vágatta le a mellét, mert egy ilyen vizsgálat azt mutatta ki, hogy nagy az esélye a rákos megbetegedésre. Lehetséges, hogy ismerjük a saját testünk kockázatait, de ahogy elhangzott: „a genetika megtölti a fegyvert, az élet meghúzza a ravaszt.” A tudomány még nem képes jósolni, és bár az eszközök folyamatosan fejlődnek, de a nagy amerikai genomikai cégek állításai sem megalapozottak sokszor, mivel a következtetéseik statisztikákon alapszanak, és ehhez nem mindig veszik figyelembe az egyén génpopulációját. Bár történhetnek tévedések, de mégis olyan rizikófaktorokat tárhat fel egy vizsgálat, amiről ha lehetséges, akkor joguk van tudni az embereknek. Az orvosok lobbijának szerepe volt a géntérképek betiltásában, és eléggé ambivalens indok volt részükről erre, hogy az emberek úgyis öngyilkosok lennének, ha megtudják, miben fognak meghalni. Valószínűleg.

A betegnek és az orvosnak partnernek kell lennie, ez volt az előadás egyik tanulsága. Kérdés, hogy az orvosok hogyan tudnak alkalmazkodni ehhez az új szerephez. Az IBM Watson fedőnevű fejlesztése kiválóan szemlélteti a problémát. Az orvosok már nem képesek feldolgozni egy maguk azt a 23 millió cikket, ami az adatbázisaikban megtalálható, de a mesterséges intelligencia meg tudja tenni. Az orvostársadalom részéről egy ilyen mesterséges intelligencia doktort bizonyos ellenállás övez, a félelem attól, hogy elveszi a munkájukat, valamint a bizalmatlanság, hogy mennyire is bíznak egy számítógép által hozott döntésben az egészséggel kapcsolatban. Pedig a Watson megadná a lehetőségét annak, hogy emberként figyelhessenek az emberre, míg a gép segíti a munkájukat. Az is tény, hogy az adatok feldolgozásának területén egy radiológus vagy patológus nem versenyezhet a MI jelentette konkurenciával. A Watson egy eszköz hasonlóan a sztetoszkóphoz, csak több mindent tud, nem veszi el az orvosok munkáját, de a továbblépéshez be kell vonni az orvoslásba.

Az átlag halandók számára viszont rendelkezésre áll elegendő információ, csak olvasniuk kell. Számukra a probléma, hogy mit. Az interneten böngészve túl sokszor találkozni homeopátiával, kristálygömbökkel és ezoterikus gyógyítókkal, mint azzal, aki Skype-on keresztül gyógyított hipnózissal tumort, és ezekben túl sokan hisznek. Mint abban, hogy egy kanál aloe vera oldat jó maga vérnyomásra, kettő pedig alacsonyra. A depresszióval kapcsolatos kérdésekre túl sokszor válaszolnak a szcientológusok, ezért fontos megtudni, hogy hogyan tudják az emberek szűrni a hozzájuk érkező információt is, nem csak a tumorokat. Ez is tanúsítja, hogy az ostobaságoktól is lehet agyrákot kapni, főleg ha eltereli a figyelmet a valódi agyrákról. Érdemes utánanézni a Pubmed keresőn, hogy az általunk fellelt információval kapcsolatban létezik-e valódi kutatás is. Ezzel néha érdemes óvatosan bánni, mert ahogy már az is előfordult, hogy bundagyártó szponzorált állatvédőket, úgy a publikációkat is befolyásolhatják a gyógyszergyártók. További segítséget a hitelességgel kapcsolatban a www.webicina.com oldal nyújthat, ahol húsz nyelven ellenőrzik az orvosi cikkeket, de többnyire, inkább mint nem, hiteles forrásnak tekinthető a www.hazipatika.hu és a www.webbeteg.hu. Ezeken túl a www.cochrane.org a szakma által egyik leghitelesebbnek tartott forrás, akik módszertanilag összevetik az összes klinikai kutatást, és hétköznapi ismeretekkel is érthető módon publikálják eredményeiket. A másik veszély, hogy létező, de fals információkat kap a kutató páciens: a tapasztalatok szerint 65%-os eséllyel történhet ez meg, például egy a négyhez az esélye, hogy egy olyan oldalra akadjunk, ami fejfájás esetén agytumor lehetségességére hívja fel a figyelmünk. Az orvosok feladata lenne ezért egy újfajta gyógyítás esetén, hogy közvetítsenek a hiteles források és a betegek között. Viszont újra felmerül, hogy ki áll készen erre? Ha a közvélemény legalább igen, akkor is, az orvostársadalom nem a kommunikációs űr miatt.

Általában három, négy kérdés kell, hogy a közönség eljusson a magyar egészségügyig. A Simonyi vendégei erősnek bizonyultak, ők már a másodiknál érintették a hazai helyzetet. A fő probléma, hogy bár sok helyen vitatják meg a felmerült ötleteket, itthon azt mondják rá, hogy a távoli jövőhöz tartoznak. Hiába az ellenpélda, hogy volt már exoskeleton, ami képes volt lábra állítani sántákat, vagy az Amazonról rendelhető orvosi műszerek, amik kisebbek és hatékonyabbak gyakran kórházi társaiknál, még egyetemi professzorok is gyakran azt válaszolják a technológiával kapcsolatos kérdésekre: „nem tudhatom, mert maga fiatal én meg öreg.” A döntéshozóknak viszont meg kell érteniük a szemléletet, és átverni az ellenállókon, különben nem jöhet el a fejlődés. Azonban a félelem érthető: ha eljön a mérhető egészségügyi rendszer, akkor az emberek teljesítményéről is ki fog derülni, hogy valóban mennyit ér, és ez ijesztő. Magyarországon is vannak azonban pozitív példák: az előadáson az Uzsoki Utcai Kórház került szóba és a Semmelweis Egyetem oktatása.

Magyarország a II. világháború után csúszott bele a mai struktúrába, ahol az egészségpolitikus vezetők bár jó ötleteket hoztak, de egyre inkább elszeparálódtak, és nem tudták megvalósítani azokat. Mivel mindenről az Országos Egészségügyi Pénztárt kell meggyőzni, ezért a piac túlságosan eltolódott egy irányba, ezért a vitázók úgy látták, hogy a magántőke megjelenéséig az itthoni egészségügyet csak foltozgatni lehet. A radikális változás pedig a döntéshozók ellenérdekeltsége mellett csak egy népszavazáson valósulhatna meg, de egy ilyen kísérlet bukása már megtörtént a múltban, amikor azt akarták elérni, hogy legyen a rendszerben az orvosnak egy valódi vevője, és emellett egy több-biztosítós rendszer valósuljon meg. Fontos lenne, hogy az orvosok szolgáltatásként tekintsenek a gyógyításra, szempont legyen az is, ahogy beszélnek a beteggel, akárcsak egy professzionális IT üzletben.

Amit az előadás végére megértettem, hogy az egészségügy egy nagyon sok változós egyenlet, aminek a megoldása a probléma bonyolultságával arányosan fontos lenne. Nehéz kérdés, hogy várhatunk-e látványos változást, amíg a kormányzat nem vállalja fel az egészségügy radikális változtatását, de addig is tehetünk a saját egészségünkért, mert amíg nem akarunk egészségesen élni, addig szenvedni fogunk. Persze, személyes vélemény, ha mazochisták vagyunk, akkor ez azért nem probléma. Azzal nincs semmi baj, hogy az egészség divat lett az utolsó években, mert emiatt valóban egészségesebben is élünk. Végül néhány tanácsot kaptunk: ha futni akarunk, akkor érdemes letölteni a Zombies Run nevű alkalmazást, ami a fülhallgatónkba liheg, mint egy élőhalott. Futásra motivál, ha azt hisszük, hogy mögöttünk egy zombi apokalipszis közeleg. Meskó Bertalan itt megjegyezte, hogy ő már várja, amikor majd Google Glass-szal láthatja is a zombikat. Mindenkinek ajánlják, hogy találja meg, ami motiválja, hogy egészségesen éljen, és igyekezzen eszerint is viselkedni. Az előadás legvégén pedig egy mondat hangzott el némi hasznos PR-ként: akit tovább érdekel a téma, az válassza nyugodt szívvel az egészségügyi mérnökképzést.