A lift kérdéseket vet fel bennem. Olyan, mintha minden egyes emelkedés egy spirituális utazás lenne a Schönherzben. Egy könyvet olvasok a meditációról, ami próbálja tudományosan megmagyarázni, hogy hogyan lehet szellemi élményeket átélni néhány egyszerű gyakorlat segítségével. A liftben utazni hasonló élmény, csak nem annyira tudatos, mint ezeket az útmutatását követni. De ugyanúgy ellazít, és a kis doboz, mintha a saját elmém falai közé zárna. A lift az életem klausztrofóbiás mivoltának szimbóluma. Viszont amikor megkapom tőle a felvonás pár másodperc magányát, akkor ugyanúgy, mint egy meditáció során, lehetőségem van értékelni a mindenséget magam körül, mint ahogy egy hal értékeli a világot az akvárium üvege mögül.

Amikor lenn meghívóm a kilencedik emeletet, hogy felérjek az Impulzus szerkesztőségébe, akkor az A jelű liftet kapom. A liftet. Megérkezik, kinyílik az ajtaja. Gondterhelt vagyok, szinte észre se veszem, így hirtelen feleszmélve néhány ugró lépéssel lépek be. Az ajtó már záródna, mint guillotine a francia filozófusok nyakára. Benn a tükörbe nézek, és öntudatlanul is elámulok a saját egómon. A lift tükre szembesít önnön magammal. Hátrasimítom a szélfútta hajam, hogy elegánsabb legyek fenn, de már érzem, a lift varázslatos Tükörországa megmutatta, hogy a belső értékeimet ezzel nem menthetem meg. Azok ugyanolyan kaotikusak maradnak, mint a hajszálaim kuszasága. Megnyomom az ajtózáró gombot, de nem működik. A lift megtanít arra, hogy nem kívánhatok tőle olyan dolgot, amit ő nem akar. Néha működik a gomb rajta, néha nem, ez az üzemeltetés hibája. A lift ajtaja végül magától elkezd lassan csukódni. Úgy érzem magam, mint egy fordított Mózes, aki nem kettéválasztja a Vörös-tenger hullámait, hanem ráomlanak. Valaki a liftajtó mögött elrohan, talán ő is a liftre várt volna, de már késő. Vajon lett volna egy utazótársam? Furcsa, hogy egy liftút, mintha egy félszeg közösséget teremtene az emberek között, akiket a mindennapokban csak elmellőzünk.

De egyedül maradtam. A lift elindul felfelé. Az idő lelassul. A szűk keretek miatt transzcendens az élmény. Vajon ha elszakad a kábel, akkor a zuhanás utolsó pillanatában egy ugrás megmentheti az életem? Vajon ha a liftben maradok örökre fognak rám gondolni az emberek? Miért utazok felfelé? Hányszor teszem meg ezt az utat életem során? Miért ilyen hosszú a várakozás? Vajon az élet egy nagy várakozás? Miért nem működik rendesen már vagy fél éve a lift ajtajának záró gombja? Vajon van köze a tranziensekhez? Valahányszor a liftet kapom, miért próbálom újra és újra megnyomni, hogy zárja az ajtót, amikor már meg kellett volna tanulnom, hogy nem működik? Vajon az élet egy folyamatos küzdelem a legyőzhetetlen akadályokkal szemben? Újra és újra fejjel kell rohannunk a falnak? A lift megáll az ötödik emeleten, de nem száll be senki. A lift megmutatja, hogy életem ugyanolyan szánalmas és üres, mint az ötödik emelet. Az út második felében elönt valami neutrális boldogság. Az út végét várom, és nem jelenik meg egyetlen gondolat sem a fejemben. Csak a létezés öröme hat át, minden hozzáadott érték nélkül. Bárcsak örökké tartana ez az értelmetlen, céltalan emelkedés.

Végül kinyílik a liftajtó. Kilépek a kilencedik emeletre. A betonépület neonjai által megvilágított részletek a szürke ketrec után hatalmas súllyal borulnak rám. Menekülni akarok vissza a liftbe, a hibás nyomógombbal rendelkező liftbe, de már elment. Újra szembe kell nézni az Impulzus szerkesztés fárasztó kötelességével. De talán ez fogja megadni a megkönnyebbülés örömét a következő lefelé tartó lift úton.