A szerelem egy kegyetlen játék.  Az útjai kifürkészhetetlenek. A cikkben megtalálható zeneszámokat depresszióhoz és szenvedéshez ajánljuk.

Az ágyamon feküdtem. Szőrös voltam és igénytelen. A sötétség körülöttem a szívemből szivárgott ki, és az éjszakát feketébbé tette a legsötétebb Hold nélküli űrnél is. Olyan méretű lelki fájdalom kínzott, ami nagyobb volt egy szupernóva robbanásánál. A lelkem széttépődött, és minden irányban szétszóródtak a részecskéi. Ahogy sokfelé gurultak a vákuumban, arra vártam, hogy mikor jön el az a pillanat, amikor már nincs tovább, és elégve, hamuként megpihen mindaz, ami valaha én voltam. Igen, az érzelmeim ilyen grandiózusak voltak, és a kicsiny elmém, melynek érzékei nem ennek az elviselhetetlen kínnak a feldolgozására voltak beállítva.

Nem bírtam tíz percnél tovább egy helyen lenni, úgy éreztem, hogy a szobám minden szegletében számkivetett vagyok. Már egy hete nem mozdultam ki, mert előtte valahányszor kiléptem az ajtón, rám zúdult a valóság, és arra igyekezett sodorni, amerre a szerelmem élt. Nem tudtam ellenállni ennek az árnak, zubogott körülöttem, én meg vele, és amikor közel értem hozzá, akkor rájöttem, hogy ő egy szirt, aminek nekisodornak az érzelmeim viharai, és nem tudok mit tenni, széttörök, mint egy hosszúárbocú szkúner. A szobám viszont biztonságos öböl volt. Volt egy nagy fotelem, ami egy gorilla anyára hasonlított. Nagy volt és erős, és szőre puha. Átültem oda, és hagytam, hogy átöleljen. Szinte elolvadtam, és testem minden része, mintha végigfolyt volna az evolúció lépcsőjén. Úgy éreztem magam, mintha egy kis gorilla lennék én is, minden káros emberi gondolat nélkül, frissen születve, biztonságban.

Ekkor lépett be Panka. A végső búcsúra az együtt töltött három év minden emléke nélkül érkezett. Nem tudom, miért jött, ha nem hozta magával azt az érzést, amitől el kellett volna búcsúznia. Talán udvariasságból a szenvedéseim iránt. Panka botanikus volt, légies és könnyed, mint egy szellő, ami az orchideái között libeg. Viszont most, hogy megjelent, úgy éreztem, hogy csak mocskos szmogot sodor az életembe. A kapcsolatunk második évének második felében megismerkedett Stephen François Citrouille-lal. Ő egy tizenöt évvel idősebb francia irodalmár volt, aki szabadidejében kendózott. Pankával egy japán teaklubban ismerkedtek meg. Ha Panka tavaszi szellő volt, akkor Citrouille egy luxus, de mérgező gyümölcs, aki évekkel korábban leesett egy teherszállító hajóról az Északi Sarktól nem messze, és befagyott a jég alá. Sokan keresték a társaságát, és próbálták meghódítani bájos praktikáikkal, de a hűvös távolságtartását csak Panka légáramlatai tudták felolvasztani. Mások csak egy harapást kaptak belőle, ami végül fel is emésztette őket.

Panka lassan felvette az arcára a melankolikus tekintetéhez tartozó arckifejezését. Maszk mögé akarta rejteni mindazt az embertelenséget, ami ő volt. Néhány hónapja olyan mélyre süllyedt, hogy sztereotípiákkal esett a torkomnak. Azt állította, hogy én érzéketlen tranzisztor vagyok, aki sosem képes igazán kinyílni, és ezáltal őszintén megérinteni az ő elméjét a teste szentségén keresztül. Ellenben Citrouille, igazi férfi, aki átgázol mindenen, főleg az olyan informatikusokon, amilyen én is vagyok, és képes úgy belé hatolni, hogy egészen a személyiségének a magjáig ér. Erre csupán egyetlen dolgot mondhattam. Közöltem Pankával, hogy a kapcsolatunk igazi természete miről is szólt. Amikor találkoztam vele az üvegházban, akkor nem őt láttam meg. Hanem egy kis bonsai fát. Tökéletes volt a törzse, láttam rajta a bölcsesség bordázott repedéseit, de mégis amikor hozzáértem, akkor simább volt, mint Panka bőre. Huszonöt éves volt, kettővel kevesebb, mint a lány, de annyival méltóságteljesebb is. A levelei úgy hullottak alá, mint a nevető könnyek. Ahogy körülsétáltam, és végigtekintettem az ágain, érzelmeim spektruma olyan gyorsan változtatta a színét, hogy csak csodálkozni tudtam, megtelni, és túlcsordulni. Sajnálatos módon, egyetlen lehetőségem volt, hogy birtokoljam ezt a csodálatos fát. Mivel ez volt a kertészet legértékesebb tulajdona, ezért protekcióra volt szükségem, és ezt Panka képében találtam meg. Ő rajongott értem, én pedig a fáért. Nem érezhette magát elhanyagolva, mert valahol tudat alatt tudtam, hogy ha őt elvesztem, akkor az igazán fontos dologtól is megfosztom magam. Miután ezt megtudta, bosszút esküdött és menekülni akart, de a fával együtt. Legszívesebben egy ágára tűzte volna a kitépett szívemet, és trófeaként a falra teszi, míg a Citrouille-lal közös ágyukban alatta élvezkedik. Harcoltam, Pankától szabadulni akartam, de az édes fát magamnál tartani. Egy nap végül elszabadult a dühöm, és kidobtam Pankát az ablakon. Túlélte, mivel a tűzlétrán sikerült megkapaszkodnia.

Másnap Citrouille-lal érkezett, hogy jogtalanul követelje a legértékesebb dolgot, amit valaha birtokoltam. Mint már említettem ez a félelmetes gavallér kendózott. A japán fakardjával betörte az ajtómat, majd váratlanul lecsapott rám. Gyors voltam, és analitikus elmémmel még azzal sem vehette fel a versenyt, hogy szinte már vérében volt a botlóbálás művészete. Ekkor viszont rothadt szívének egyetlen vérlöketével kegyetlen agya egy olyan trükköt eszelt ki, ami tudta, hogy önfeláldozó és nemes énemet sportszerűtlenül, de képes lesz legyőzni. A bonsai fám felé suhintott, az idő pedig lelassult. Még a lassan hömpölygő pillanatban is kevesebbet hezitáltam a semminél, és a fa elé vetettem magam, Még ugrás közben csattant rajtam a fakard, és az ütéstől kettérepedt, engem pedig a perzsaszőnyegemre taszított. A fakard tovább pörgött a levegőben, mint egy éles karó, majd alázuhant és átszúrta a testemet. Leszegezett, és miközben a vér átitatta a szőnyegemet Panka és Citrouille elmenekült a fámmal.

Azóta néha megpróbáltam felkeresni őket, de a sérülésem miatt már nem tudtam harcolni, és visszaszerezni az imádott kis bonsai-om. Inkább bujkálok és a sebeim nyalogatom, mint egy szánalmas, kidobott, elhagyatott, szőrös és igénytelen élőhalott. Miközben felidéztem az elmúlt évszak történetét, nem szóltam semmit Pankához, így lassan eltűnt. Remélem elemészti a tetteinek súlya, és szíve lassan egy kiaszott sivatag lesz, aminek hője őt is egy száraz múmiává aszalja.

Panka, te büdös kurva, elloptad a szeretett fámat egy hímringyó segítségével.