Érdekes műfajnak tartom a science fictiont. A megnevezés már a 20. század legelején elkezdett terjedni, tudományos fantasztikummal viszonylag korán lehetett találkozni Magyarországon is. Mégis, a legnépszerűbb művekben nem a tudomány az, ami úgy tűnne, hogy az előtérben van, bár nyilván egy írónak, legyen akár hard sci-fi a témája, nem is dolga, hogy korrekt, képletekkel alátámasztott magyarázatot biztosítson, és általában a szórakoztató irodalom fogyasztói se emiatt olvasnak. A köztudatban sem az él, hogy ez lenne a műfaj és a „szimpla” fantasy között a különbség, hanem a jövőorientáltság, lehetséges jövőképek felfestése, ami az informatika rohamos fejlődésével mára már általában egy-egy újabb cyberpunk alműfajú szellemi termék létrejöttét jelenti.

A cyberpunk kifejezés William Gibson Neurománc című regényének megjelenésétől vált állandó fogalommá. Az ő történetében a kibertér, tehát a hálózatba kötött számítógépek által létrehozott virtuális valóság még újszerű, azonban mostanra már vissza-visszatérő toposz, valamint egy bizonyos formájában a hétköznapjainkban is megtalálható és esszenciális.

Ugyanígy egy fejlett, kiterjedt kibertérrel rendelkező, jövőbeli világ az, amiben a Ghost in the Shell játszódik. Amikor találkoztam vele, már túl voltam azon a kérdésen – ami pár emberben szintén fel szokott vetődni tapasztalataim szerint – hogy lehet-e olyan komoly és élethez közeli egy anime, mint az élőszereplős társai, vagy inkább győzzön az a tévhit, hogy rajzfilmekből rögtön a gyerekeknek szánt mesékre kell asszociálni. Persze elég volt egy-két animét megnéznem, hogy az előbbi feltételezést teljes mértékben elvessem. Már csak a cyberpunkról alkotott véleményemen tudott volna finomítani a film, és ez is megtörtént.

A Ghost in the Shell a jelenünknél pár évtizeddel későbbre repít minket. Tokió ekkor egy nem egységes, több részből álló metropolisz, amelyek közül a kilencedikre koncentrál a történet, ugyanis itt tűnik fel a Bábjátékos néven ismert hacker, aki megpróbálja a részleg biztonsági rendszerét feltörni. Az irányítás átvételéhez emberi elméket kezd manipulálni. Az alapszituációt nézve ez nem különleges, mivel a fentebb említett kibertérben tevékenykedő személyek között nincs olyan, akinek ne lenne már nem tisztán emberi, biológiai úton létrejött testrésze, belső szerve. A főszereplő, Kusanagi Motoko teljes felépítésében ilyen, tekinthetjük gépnek humanoid kinézete ellenére. Már az előző mondatból is érezhetővé válik az a filozófiai kérdéssorozat, ami számomra sokkal értékesebbé tette az egész filmet, mint a gyönyörű képi világ, a lehengerlő, de egyben bizarr zene, valamint a krimi és film noir stílusjegyeket magában hordozó cinematográfia. Motoko olyan dolgokon elmélkedik, ami a több mint 300 éves descartes-i dualizmust közelíti meg egy kicsit más szemszögből, a technológiának hála. Descartes szerint az anyagi és szellemi én külön egységek, csak szorosan együttműködnek, viszont például a test elvesztése után a szellem tovább maradhat fenn. Ha az ember minden alkotóelemét kicserélnénk gépire, mi maradna? Miben különbözik az ember a géptől? A kibernetikus testben „lévő” tudat túl tud-e lépni saját határain? Kelhet-e öntudatra egy gép? Az ilyen kérdések azért állhatnak fent évek óta, mert nem feltétlenül lehet őket teljes mértékben megválaszolni. Sőt, nem is kell, ahogy ez a film is inkább a gondolatokat indítja meg a nézőben. A maga másfél órájával pedig nem kell tömény agytornáztatásra gondolni, kapunk egy pont megfelelő dinamikájú, izgalmas cselekményt, akcióelemeket és fan service-t, természetesen japán kultúrával átitatva.