Az LCD Soundsystem 2002-ben akkor kezdett el elektronikus zenét játszani, amikor a Franz Ferdinand kezdte az indie karrierjét, és még az olyan alternatív rock zenészek élték a fénykorukat, mint például a The Flaming Lips vagy Beck a Sea Change című albumával. Az LCD Soundsystem azonban merész volt és meglepő. Az énekes James Murphy volt a legmeghatározóbb karakter, annyira, hogy szinte egyemberes együttesként hivatkoztak rájuk. Murphy nevét eddig a pontig csak producerként ismerték, ezután viszont legendás géniuszként szerepelt a zenei sajtóban.

Az első albumukat 2005-ben adták ki, amiben volt valami fura irónia, amit addig még nem láttam. Az erről származó Movement sorai kiválóan tükrözik, hogy miről szólt az LCD Soundsystem: „It’s like a discipline // Without the discipline of all of the discipline // It’s like a fat guy in a T-shirt // Doing all the saying // It’s like a couple dads and a few friends // Trying hard to stay in…” Szóval egy kövér középkorú alak nekiállt és szinte tökéletes arányérzékkel szintetizálta a popzene legjobb részeit, és ebből a punk káoszból leszűrt egy albumnyi elektronikus tánczenét. Emellett viszont a Movement-ről szóló egyik nyilatkozatban James Murphy még oda is szúrt korának: felteszi a kérdést, hogy mit ér az a zene, ami annyiról szól, hogy újra vannak gitárok a zenében? Mit ér az jelentésnélküli és unalmas zene, ami csak ismétli a korábbi zene mintáit? Az LCD Soundsystem fagyos, és gépies, érezni lehet a hangzáson, hogy minden pillanatban hangokból áll, mint kis építőkövekből. Ennek ellenére a legmeglepőbb, hogy mennyire életteli is tudott lenni a zene, amit játszanak, ami miatt joggal érdemli ki az egyszerűen őszinte jelzőt. Az évek során James Murphy elkészítette a Sound of Silvert és a This is Happeninget, még két félelmetesen sikeres lemezt, majd amikor éppen a csúcson voltak, akkor minden előjel nélkül bejelentette, hogy visszavonulnak. 2011-ben a Madison Square Gardenben tartották a búcsú koncertjüket, ebből készült egy koncertfelvétel DVD-re, a Shut Up and Play The Hits. Ugyanarról az eseményről most jelent meg hangfelvétel, háromévnyi produceri utómunkával.

Ez a The Long Goodbye, ami pont annyira váratlanul érkezett, mint ahogy a zenekar oszlott fel. Az LCD Soundsystemnél mintha kiszámolták volna, mi kell ahhoz, hogy szinte misztikus lelkesedéssel emlékezzenek rájuk, és mennyi ideig futhatnak, hogy egyetlen egy hibát se kövessenek el. A háromórás, mérnökien precíz felvétel a Dance Yrself Clean-nel kezd, ami még a This is Happening-en szereplő változatnál is lassabban indul, de az eleje feszültséggel teli, mint a félszeg érzelmek a mindennapokban. Aztán amikor végre kirobban a szám, akkor annyi energia és lelkesedés szabadul fel, hogy sokáig nem fog elengedni. A koncerten többen is vendégszerepeltek, mint például az Arcade Fire. Egyszer ezen együttes egyik tagja, Régine Chassagne, hogy nem érti, miért kell a tánczenének ostobának lennie, míg a bátor és mélyebb alkotásoknak táncolhatatlannak, ő inkább együtt akarja ezt a két dolgot. Az LCD Soundsystem ennek megfelelően a végéig egy intellektuális tombolás. Az amikor, a Sound of Silverben James Murphy arról énekel, hogy milyen nagyszerű lenne újra átélni a tinédzserek gazdag érzelmi életét, vagy amikor a North American Scum-ban az amerikai nagyságon ironizál.

A The Long Goodbye még talán abban tér el egy megszokott live kiadványtól, hogy a számok többsége az alkalomra készített remixnek tűnik. Emlékszem, amikor a Nickelback Magyarországra jött, kijelentették, hogy a rajongóik meg fognak lepődni mennyire máshogy hangzik egy koncertjük, mint egy lemezük. A csoda viszont nem történt meg, pont ugyanolyan volt, csak kissé grandiózusabb, mint Youtube videót nézni. Az LCD Soundsystemnél viszont érződik a munka, hogy a zenéjüknek egy élő fogyasztásra finomhangolt változatát vették elő. A közönség hangzavara is gyakran tökéletesen belesimul a zenébe, de ez a zsenialitás elvárható attól a producertől, aki David Bowie-nak készített egy Love is Lost című remixet. Ebben a komolyzenét alkotó Steve Reich tapsokból megvalósított Clapping Music című darabját keverte Bowie popjával.

A történet tehát összefoglalva, hogy a világ egyik legelismertebb popzenésze váratlanul félbehagyta a karrierjét, és most mintegy a munkássága összefoglalásaképp kiadott egy nagyszerű lemezt. Azóta viszont mit csinált James Murphy? Saját zenét nemigen, viszont producerelt egy Arcade Fire lemezt, a Reflektort, ami valószínűleg a közreműködése miatt lett játékosabb és zeneileg izgalmasabb az együttesre jellemző túláradó érzelmek helyett. Volt némi köze a Yeah Yeah Yeahs Mosquito-jához, és igyekezett rájönni a lehető legjobb kávé receptjére. Tényleg, a zene helyett inkább készített egy saját kávé brand-et, ami a leírása szerint olyan, mintha szintetizátoros hangsorokat rejtene magában. Szabadidejében még kifejezte, hogy legszívesebben hányna a kereskedelmi forgalomba kerülő tánczenétől. Valóban, a The Long Goodbye van annyira jó, hogy az alkotója megengedhet magának ilyen demagóg nyilatkozatókat anélkül, hogy ellenszenvessé válna.