Az egyetemhez közel van az egyik legizgalmasabb kiállítóhely, a Ludwig. A Duna túl partján, az ELTE épületével szemben, és közvetlen a Nemzeti Színház mellett. Igazi kultúrparadicsom. A Ludwig ezen belül az egyik legfurcsább, legmeglepőbb, legérdekesebb hely. Először kissé tartózkodóan így jellemezném, de ahhoz, hogy igazi véleményt nyilváníthassak, kissé le kell ülepedniük a gondolataimnak a kiállításaik után. Ezeket az elmélkedéseket alább olvashatjátok. Mérnököknek: van szó róla benne, hogy miért érdemes múzeumba menni.

Guglielmo Achille Cavellini egy olasz műgyűjtő volt. A Ludwigban a róla szóló kiállítás leginkább az „öntörténetesítésével” foglalkozott. Arról, hogy ez mit is takar: amikor Magyarországon járt, egy fotósorozat mutatja be, ahogy éppen fehér ruhákat tölt meg az írásaival, majd a ruhák viselői járják Budapestet ezzel a performansz-arttal. Van egy kép, amint egy férfi és a nő a teleírt ruhákban egy szobor előtt állnak. Hősies póz a szobron, tipikusan a kor lenyomata érződik rajta, míg ott van két, a képre tekintve komikus figura, akiknek valamilyen jelentése kellene, hogy legyen. A képaláírás úgy szól, hogy a reális találkozik a szocreállal. Hogy nekünk mi jut eszünkbe, ez a Ludwig nagyszerű kérdése. Én most jelenleg azon gondolkodok, hogy mit írjak a kiállításokról, és kinek írom. Azoknak, akiknek meglesz az affinitása, hogy elmenjenek valamiért erre a kiállításra, vagy azoknak, akiknek be kell bizonyítanom azt, hogy megéri valamiért elmenni ezekre a kiállításokra. A Ludwig kérdése a látogatók számára hasonló, csak arról szól, hogy milyen is a művészet, és kinek szól.

A Ludwig múzeum nyári szenzációja a Hantai Simon kiállítás volt. Én erről egy villamosmegállóban kihelyezett poszter által értesültem, és először a nagy Hantai feliratot félreolvastam Hentai-nak. Ezen hiba által felkeltve az érdeklődésemet utánanéztem, és utána rájöttem, hogy ez nem egy japán pornográf témájú program, hanem egy magyar festőművész életművéből való válogatás. Legközelebb, amikor ránéztem a poszterre, egy másik villamosút során, akkor kezdett el érdekelni igazán, hogy miről lehet szó, pedig Hantai egy olyan festményével reklámozták a kiállítást, amely csupán néhány kék négyzetet ábrázolt. Egyszerű kék négyzetek festékből. A kiállításon rengeteg olyan kép van, amiről az juthat eszünkbe, hogy itt kiválóan komponált absztrakt minták kaptak helyet, amik kiválóan mutathatnának egy semleges asztali háttérképnek a laptopunkon. Aztán, amikor egy sötét terembe érünk, ahol percekig nézhetjük Hantai Simon filmre vett arcát, ahogy feszülten gondolkozik a művein, akkor felvetődik bennünk, hogy lehet ebben több van. Az egyszerű grafikák felett gyakran ott van egy Hantai-idézet, ami azt mutatja, ahogy ezekkel az egyszerű képekkel ő a művészet szerepéről gondolkodott. Van egy, ami arról szól, hogy festett és nem-festett viszonyában mára az előbbinek az a feladata, hogy életre keltse az utóbbit. Igen, és ilyenkor elgondolkodik az ember a Ludwigban a miérten, valamint, hogy az élettelen vásznak előttünk hogyan fognak életre kelni, vagy mit fognak életre kelteni. A miértet, ha utánajárunk, akkor könnyebb megérteni, Hantai festői eszköze radikálisan új volt. Pliége a technika neve. A vásznat összehajtogatta, majd a nem elfedett részekre vitt fel festéket, és újra kiegyenesítve jött létre a kép. Viszont a kiállítás, főleg a festészeti technikák laikusainak, akkor kezd el jelenteni valamit, amikor az esztétikai érzékre kezd el hatni. Amikor azt tudjuk mondani, hogy ez legalább komikusan ronda. Vagy azt, hogy erről a szürrealista képről sosem fogom megtudni, hogy mi szüksége volt Hantainak arra, hogy a nőket kifordított növényekkel egybemosott szörnyként ábrázolja. De miért is tette meg? És ilyenkor lesz izgalmas a Hantai kiállítás, amikor a mélabús, és szörnyű zöld színei felkeltik az esztétikai érdeklődésünket, és utána elkezdünk gondolkozni a miérteken.

Hantai Simon Női tükör című képe, a festő szürrealista korszakából.

A Ludwig pedig továbbra is azért modern múzeum, mert minden egyes termében ezekkel a miértekkel szembesít minket, főleg azokat, akikben él az a legunalmasabb sztereotípia, hogy mi szükség volt erre. Mi értelme volt ennek? Ezek azok a kérdések, amelyekre negatívan élből elutasítanánk mindenféle múzeumlátogatást. De ha mégis rászánjuk magunkat, akkor lesz egy olyan kép, amire azt mondjuk, hogy „ennek izgalmas a kontrasztja.” „Ez tetszik, mert vicces, ahogy az eltúlzott női aktok, mintegy karikatúraként gázolnak a folyóban.”  Amikor az egyik képnél van egy „a-ha!”-élmény, mert egy megmagyarázhatatlan okból érdekes, és tetszetős. Az, hogy ez miért történik meg, azt a művészettörténészek feladata, hogy megmondják. A miénk pedig inkább az, hogy addig nézzük ezeket a képeket, amíg eléggé relaxált hangulatba nem kerülünk, hogy szabadon képzelődhessünk a festmény előtt.

Érdeklődöknek ajánljuk a http://www.ludwigmuseum.hu/ weboldalt.