Josh Homme 2000-ben nyilatkozott arról, hogy miért nem inkább Kings of the Stone Age lett a banda neve: „A Kings túl macho lett volna. A Queens of the Stone Age a Kings of the Stone Age tagjainak barátnőivel lóg, amíg ők egymással harcolnak. … Mert a rocknak elég keménynek kell lennie a férfiaknak és elég édesnek a lányok számára is.” Albumbemutató, és beszámoló a QotSA augusztusi szigetes koncertjéről.
A Queens of the Stone Age ’96-ban alakult Josh Homme vezetésével, aki a stoner rock egyik legjellegzetesebb arca. A stílust onnan ismerni fel, hogy a szokásos hard rock elemek közé beszűrődik egy pszichedelikus dallamvilág, és némi bluesos hatás. Olyan, mint az amerikai déli állam, Louisiana, ahol ciprus fák lógatják az ágaikat a mocsárba. Fülledt és kísérteties, nem nehéz elképzelni, hogy egy éjszaka ide merészkedve egy csapat modern vámpír vacsorájává válunk, akik már évszázadok óta élnek rejtőzködve a kaotikusan burjánzó növényzet között.
A természetfeletti utalások, az abszurd fantázia már a legelejétől a banda jellemzője. Josh Homme egy Kyuss nevű zenekarban játszott ’87-től. A nevüket egy élőhalott szörnyről kapták, ami a Dungeons & Dragons táblás szerepjáték kiegészítő könyvében szerepelt. A Kyuss ott volt a stoner rock első képviselői között, és amikor feloszlott, akkor a tagjai szinte kivétel nélkül a Queens of the Stone Age részei lettek. A …Like Clockwork című album előtt, ami 2013. júniusában jelent meg, a QotSA olyan volt, mint egy látomás a sivatagot keresztülvágó országutak mentén. A legkevésbé furcsa dolog itt még egy csókorgia a semmi közepén, mint amiről a Make It Wit Chu szól. A dal édes, de karcos, egy rock ballada, amibe könnyű belefeledkezni miközben van benne valami nyugtalanító. A hozzátartozó sejtelmes klipben, amikor leszáll az éj, mintha szirének érkeznének a QotSA koncertjére a kősivatagból. Egy másik szám a 2007-es Era Vulgaris című albumról, a 3’s & 7’s. A hozzátartozó klip Tarantinot idézi egy ál-trailer formájában, ami négy halálos és gyönyörű nő történetét ígéri „a dekadencia sokkoló és látványos előadásaként.” Ahogy Tarantino is felidézte a ’80-as évek ostoba és olcsó, de meghatározó grindhouse filmjeit, úgy a QotSA számaiban is van egy szatirikus nosztalgia, ami emlékeztet a korszak elrajzolt és szabad hard rockjára.
A …Like Clockwork más lett, mint az előző albumok. Josh Homme zenekara most sokkal urbánusabb, őket is elérte az a szenvedés, ami azokra jellemző, akik kívülállóként járják a metropoliszok sötét sikátorait. Az album nyomasztóbb, nehezebb meghallani benne egy kalandos felszabadultságot, mint mondjuk a korábbi „God is on the Radio” című számban. Beyoncé mondta az új lemezéről, hogy vizuálisnak készült, ezért készített hozzá több videót is. Bár ez vizuális album kifejezés érdekes, ha van olyan zene, ami tényleg képeket idéz meg, akkor a …Like Clockwork az. Én az albumhoz készült kisfilmet láttam először a Youtube-on, és akkor határozottan nem tetszett az új QotSA. Az animációs kisfilm morbid karakterek halállal végződő történeteit követi végig. Egy furcsa zöld ember érintésétől, mintha leprás lenne, mindenki meghal. Talán mert mások rá se mernek nézni a szenvedéseire, pedig ő csak mások közé akarna tartozni? Egy férfi halálvággyal besétál egy bárba, verekedésbe kezd, és végül kidobják összezúzva. Így tovább. Ha már Tarantinora utaltam, akkor ez az album a rendező alkotótársának a filmjéhez, Robert Rodriguez Sin City-jére emlékeztet. Amit hiányoltam, hogy hiányzott a kisfilmből a szellemesség, és technikailag jól összerakott darab volt, de a brutalitásán kívűl nehéz volt bármit is észrevenni. Pedig a QotSA zenéje még invenciózusabb is volt a korábbiaknál, érezhető volt egy egész lemezen átívelő koncepció. Eleinte, amikor nekiálltam hallgatni a …Like Clockworkot, szinte egy masszív undoron kellett átverekednem magam. Inkább sokkolóan volt az egész morbid, mint fedezzük fel a dolgok között a kapcsolatot morbid. Ez egy olcsó fogásnak tűnt, mert még egy visszataszító és szenvedő világban is izgalmasabb részletek vannak a pusztuláson és a rothadáson túl.
Stanley Kubrick ’72-es filmje, a Mechanikus narancs (A Clockwork Orange) a nem túl távoli jövőben játszódik, ahol a kegyetlenség kultusza uralkodik a városok alján lévő bandák között. Valahová ide helyezném el a …Like Clockwork történetét is, csak még el kell hozzá képzelni egyfajta újkori fekete, de nem feltétlen sátánista mágiát, ami behálóz mindent. Kubrick filmjének nézői is először csak a realisztikus erőszakot látták, el kellett telnie egy időnek, amire meglátták az összetettebb kérdéseket is. Valami újra és újra visszavonzott a lemez hallgatásához, és úgy körülbelül huszadik alkalommal ráéreztem. Az egész mintha egy megváltás történet akarna lenni a maga eltúlzott, sötét komikusságával. Josh Homme Iggy Popra utalt vissza, aki szerinte a The Idiot-tal egy nagyon sötét albumot tett le, viszont a következő Lust for Life-fal egy ellentétes választ adott rá. Így a QotSA is reméli, hogy a Clockwork után készülhet egy „Ta-Dah!” jellegű meglepetés alkotás folytatásként.
A kezdőszám egy keserű parancs: „Keep Your Eyes Peeled.” Üvegek törő hangjával kezdődik minden, majd szigorú ritmussal ismétlődő basszus következik. Ez meg is alapozza a hangulatot, a nyugtalanságot, a veszélyt. Viszont középen van egy rész, ami elüt a többitől. Josh Homme hangja távolivá, szinte áttetszővé válik, és a sorai pedig a felidézik a vágyat a reményre. „The view from Hell is blue sky…” A Kalopsia (jelentése: szebbeknek látni a dolgokat, mint amilyenek valóban) egy skizofrén szám. Pont a negáltja a Keep Your Eyes Peeled-nek, lágy hangokkal kezdődik, és néha váratlanul előretör benne a gitár. Két álom közötti ébredés, amit nem hiszem, hogy akart a lírai én.
Az album kiemelkedő pontja az If I Had A Tail. Itt megcsillan némi játékosság a riffekben is, és már a kezdősorokban is: „Gitchy, gitchy // Ooh la la // Da doo ron ron // You wont get far…” A másik emlékezetes hely a lemez második felén van már az I Appear Missing-ben. Ennek a számnak a végén előtör a túlcsorduló szentimentalizmus, mint egy kitépett szív, de ez alapvetően jót tesz az egész albumnak. „Description: // A spitting image of me // Except for the heart-shaped hole where the hope runs out…” Végül megtudjuk, hogy a rengeteg sötét vízió megint csak egy beteljesületlen szerelem miatt következett be. „I never loved anything until I loved you // Inside // I’m over the edge. What can I do?” Emellett szerencsére az utóbbi évek egyik legérzékibb szólója is itt bontakozik ki. A záró szám végül levezeti a katarzist, és ha nem is egy napsugárnyi megváltást, vagy annak ígéretét hordozza, de egyfajta jobb káoszét igen. A lassabb szólok, az újra feltűnő zongora, az idilliséget is magában hordozó szövegek mind teljes ellentétben állnak a kezdéssel.
Az előbb említett számok egy füzéren haladnak végig, a többi nem feltétlenül tartozik ennyire szorosan össze. A The Vampyre of Time and Memory egyszerűbb az előzőknél, mellőzi az éles váltásokat a hangnemében, inkább egy elegáns és könnyedén hallgatható, jól megírt dal. Ironikus, hogy mennyire kellemes zeneileg, viszont a szövege az érzelmi kiüresedésről szól. A B oldalon szereplő Fairweather Friends és Smooth Sailing szintén egyszerűbb számok szerkezetileg, de itt se veszít egyik sem emiatt az értékéből. Vannak helyek, ahol erősen kegyetlen a …Like Clockwork, szinte érzem rajta a szadizmus illatát, de máshogy, mint amikor a régi metalrajongók egy képregényszerű Sátánt imádtak.
A Queens of the Stone Age idén augusztusban érkezett másodszor Magyarországra. Most a Sziget Fesztiválon léptek fel, tavaly a VOLT-on. Mindkét évben szinte ugyanazt a setlist-et játszották végig, dominált az 2013-as, új album, de a régi klasszikusaikat is hozták mellé. Színpadon kissé más hatást kelt a banda, mint az eddig leírtak. Sokkal gúnyosabbak és lazábbak. Nem annyira a feszült, dühös, kirobbanni készülő haragot érezni rajtuk, hanem a fanyar cinizmust. Pont, mint a Sziget közönségén, amikor Josh Homme felsétál gitárral kezében a színpadra. Abban a pillanatban a tömeg közepén olyan, mint egy modern szeánsz, ahol az önfeledt fesztiválozók röhögik képen az együttessel azt a szenvedést, amiről a számaik szólnak.
Az általános vélemény az, hogy jót tett az egész koncertnek, hogy idén a Szigeten tartották, tavaly a VOLT közönsége annyira nem tudott ráhangolódni a banda világára. Nehéz megmondani, hogy Josh Homme, amikor bejelentette, hogy „It’s a Smooth Sailing”, akkor csak a szám címét konferálta fel, vagy azt a könnyű sikert nyugtázta, amivel meghódította a közönségét. A hetes kezdés után kissé lassan indult az egész, de miután besötétedett, az egész kiteljesedett, főleg akkor, amikor a közönség hátsó sorából egy kerekesszékes srácot közönségszörföltek előre az emberek. Végül a már a sima ritmusgitáros átvezető szekcióknál is tomboló hangulat uralkodott, és talán ez mutatja meg legjobban a Queens of the Stone Age erejét, és azt, hogy az emberek mennyire vevőek a sötét érzelmekre.