Kurt Vonnegut egy másik vonatkozó idézete: „Be fogom perelni a Brown & Williamson Dohánygyárat, egymilliárd dollárra! … mostanra már hosszú évek óta, rajta van a dobozon, a Brown & Williamson azt ígéri, hogy meg fog ölni. De már nyolcvankét éves vagyok. Köszönöm, mocskos patkányok.”

Egy dohányboltban mondta egy eladó, hogy valószínűleg nem a nikotin okozza a függőséget, hanem a füst szertartásossága. Valóban van valami hamis misztériuma annak, ahogy a füst tekereg felfelé a levegőben a hétszáz fokon izzó parázsból. Amikor magányosan cigarettáztam, az olyan volt, mintha indiánként vonulnék vissza a sátramba egy kis bűnös békepipázásra. Amikor közösségben szívtam el egy cigarettát, akkor pedig tudat alatt talán örültem annak, hogy ilyen halált megvető bátorsággal képes vagyok beszívni egy olyan anyagot, amit nem hivatott feldolgozni a szervezetem.

A testem viszont jelezte a nemkívánatos kémiai betolakodókat. A véráram megváltozásával, a szédülésérzettel, és az ízlelés és a szaglás romlásával. Ezért pszichoaktív drog a nikotin, és még az a sok más anyag, ami felszabadul egy szálból. De miért is élvezné ezt valaki? Egy egyetemi kutató felvetette, hogy a függők bármilyen addiktív szer esetén oktatják egymást. El kell magyarázniuk fáradságos munkával az értelem ellenében, hogy miért is jó az, ha később érkezők is elhomályosítják a tudatukat. Vagy az erekciójukat.

Oldja például a stresszt? Nem, biztosan nem. Szellemi éberséget okoz? Ez állítólag igaz, bár szerintem ez is csak placebo hatás. A dohányzás inkább az elsárgult fogak és elsárgult kispárnák világa. Amikor reggel felébredek, még nem szívtam el egyetlen szálat sem, és emiatt nehezebben tudok fókuszálni, észreveszem a nikotinos ágyneműmet. Fogmosás előtt pedig a tükörben szinte látom, mintha egy kellemetlen szén-monoxidos aura venne körül.

Egy idő után ráadásul kezdett elmaradni a cigarettázáshoz kapcsolódó eleinte még érdekes tapasztalatok összessége. Például az, ahogy belekapart a füst a torkomba. Az Arkham Elmegyógyintézet című Batman képregényben van egy sor: „Megkérdeztem, hogy miért hasogatta végig a karját egy borotvával. Csak mert érezni akart. Érezni valamit.” Megszokássá vált a cigarettázás, és elmaradt a kellemetlen egzotikuma. A vízipipázás soha nem volt képes igazán megmozgatni, túlságosan szűrt volt a füstje. Kevés volt benne a kátrány által fémjelzett bűnös élvezet. A pipa lágy eufóriáját ráadásul az oxigén okozza, amiből egyszerre túl sokat szívunk be.

Végül ez vezetett ahhoz a kissé meglepő indokhoz, amiért nem akartam folytatni a dohányzást. Unalmas lett. Három szál érte meg a napban, az összes közötte rettentően felesleges volt. A napi az első, ami elfeledtette a tegnapiak rossz utóérzetét. Aztán a második volt az, ami segített rákoncentrálni az előttem álló napra. A következők mind sorban egy ígéretet rejtettek magukban, hogy segítenek kicsit távolabb tartani magamtól a nem kívánatos tapasztalatokat, segítenek koncentrálni. De nem, egy idő után csak üres megszokásról volt szó. Végül a napi utolsó volt, ami még megérte. Az volt általában éjfél és hajnali egy között a leglassabb cigaretta, mert afölött értékeltem ki a napom eredményeit. Ma is haladtam két mondatot a dohány cikkel, ahol minden egyes sor jelez egy eldobott csikket. Egyszer ez volt az az éjszakai szál, amelyiktől aztán nyugtalanul forgolódtam az ágyamban, míg éreztem, hogy a szívem még mindig túl gyorsan ver az alváshoz. Ébredés után pedig az esti nikotin által űzött nyugtalanság átalakult valami depresszióba, mintha egy füsttel telefújt luftballon lennék, amit belülről nyom és nyomaszt a letüdőzött méreg.

 

Aztán, ahogy megpróbáltam visszaaludni, és a fejem alá húztam a párnám, éreztem a kezemen, mintha fekáliába nyúltam volna. Az édeskés, zavaró szag a mutató- és a középső ujjam utolsó perce közül érkezett. Nem véletlen gúnyolják azt a cigarettát teveszarnak, amit akkor szívtam. A sárga dobozos változat vékony rétegben rászáradva otthagyta sárga nyomát a körmöm alatt. De legalább volt egy jellegzetes, hova tehető íze. Sok másiknak nem, mint például annak, amelyik tüdőrákot okozott több azt hirdető reklámarcnak, akik cowboynak öltöztek. Vagy ott volt az, amelyiknek a neve egy-egy szerencsés szálat ígért mindig, de helyette csak agresszív és erős köhögést idézett elő. Végül pedig ott voltak a pattintós mentolkapszulás cigaretták, amelyek a legnagyobb előnye az volt, hogy ha meg nem gyújtva próbáltam szívni őket, akkor elég kellemes leheletet hoztak magukkal. Egyébként a legfeleslegesebb dohányipari termékek, körülbelül olyan újdonság erővel bírnak, mint amikor a teát kezdték el piramis alakú filterekbe csomagolni. A mentolosakat amúgy is tervezik betiltani, mert a törvényhozók szerint a vele járó kellemes, hideg érzet azt hiteti el az emberekkel, hogy ezek kevésbé halálosak.

Viszont nem az orvosi figyelmeztetés az, ami ráveszi az embert, hogy ne dohányozzon. Az arra motiválja legfeljebb, hogy kalciumos pezsgőtablettát igyon mellé, hogy ellensúlyozza a csontritkulás kockázatának növekedését. Megtalálható a gyógyszertárakban, jutányos áron, ami alig több mint egy doboz cigaretta. Az a sok halál, amiket a dobozokra nyomtatnak, valahogy távoli dolognak tűnik. Sokkal közelebbi, hogy undorítóak tudunk lenni mi, akik cigarettázunk, főleg amikor az izzadsággal kevert dohányszag egy egész folyosót betölt. Vagy egy szűk liftet.

Miután leraktam az utolsó cigarettámat, megjelent egy érzés, mintha elkezdett volna újra fejlődni a tüdőkapacitásom. Mintha a légzőszerveimről füstrészecskék párolognának. Hirtelen nem tudtam, hogy mit akarok kezdeni a javuló légzésemmel. Mintha visszaszereztem volna a szabadságomat, és nem tudnám mire is jó az. A cigaretták az önsajnálat legjobb barátai. Nem az alkohol, mert az néha elűzi a depressziót. A dohányzásból talán az fog legjobban hiányozni, hogy leülök egy lépcsőre, minden két órában minimum, és nézem azokat az elsiető embereket, akiknek van jobb dolguk, minthogy dohányozzanak.

A cikkben Vincent van Gogh dohányzással kapcsolatos képeit használtuk fel. A cikk az Impulzus Online készítése közbeni álmatlan éjszakák során íródott, a mérhetetlen nikotinmennyiség hatására, ami ébren tartott minket.